Igen elgondolkodtató felmérésről olvastam a minap. Nem kisebb dolgot mértek fel Sepsiszentgyörgyön, mint az istenadta nép kulturális igényeit. A munkát a helyi önkormányzat rendelte meg a tavalyi év vége felé. A városatyák és -anyák felkértek egy „szakcéget” (az idézőjel nem a gúny, hanem a sajtó adta homályos megfogalmazás okán szerepel), a bukaresti Cultural Communicationst (CC), ugyan derítsen már némi fényt arra, mi is kell valójában a népnek, ha kultúráról van szó. A CC pedig ment, látott és felmért (9.000 euró ellenében), a százegynéhány oldalas eredmény pedig… szép.

Kiderült például, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat mioritikus honunk legfőbb Mecénása, tekintettel arra, hogy költségvetésének 17.7%-át fordítja kultúrára (lakosonként évi 302 lejt). Jó, tekintsünk el attól, hogy valójában az adófizetők pénzéről van szó. Attól is tekintsünk el, hogy ezek a csodálatos adatok, így kimondva legalábbis, eléggé ködösek, ha az ember jobban belegondol. Például: azért költ 17.7%-nyi lejt az önkormányzat kultúrára, mert ennyire szereti, vagy azért, mert ennyibe kerül nekije a város kulturális intézményeinek fenntartása? Vagy: amikor lakosonként évi 302 lejt emleget a felmérő, vajon a város minden lakosára gondol, vagy csak az adófizetőkre? Persze lehet találgatni, és a paraszti logika el is viszi az embert erre-arra, de nem kéne, ha egyszer van szakcég, ami pontosan tudja, miről beszél, másrészt van profi újságíró, aki tudja, miről és mit ír. Azt már alig merem említeni, hogy a CC kijelentette: Sepsiszentgyörgyön igen-igen megugrott a kulturális vitalitás-mutató! (Egész pontosan az országos huszonkettedik helyről a harmadik helyre került a város e tekintetben, alig pár év alatt.) Bevallom őszintén: bár nagy ingerenciám vagyon harsány vivátot kiáltani a hír hallatán, gőzöm nincs, mi a fene az a kulturális vitalitás-mutató. Bár ez nem baj, hiszen egyszerű polgár volnék. A szakcég, gondolom, tudja, hiszen kiszámolta. A baj megint csak a profi sajtó profi képviselőivel van, akik siettek leírni az enigmatikus terminus technicust, anélkül azonban, hogy a magamfajta egyszerű polgárnak elmagyarázták volna, mivel is eszik aztat. A paraszti logika itt is teszi a dolgát, bár, egyéb tudományágak analógiáira alapozva olyan vicces eredményt is hozhat, miszerint a Mutató arra utal, mennyire művelt vagy nem művelt egy sepsiszentgyörgyi fej. Ha ez igaz, akkor, barátaim, figyelő szemeitek Szentgyörgyre vessétek, mert igen nagy fejek élnek ott. Ha nem, hát nem. De nem is ez a lényeg.

A lényeg a következő kérdésben rejlik: vajon miért volt szükségük a városatyáknak, – anyáknak erre a felmérésre? (Azt a kicsit közhelyes és rosszízű kommentet hagyjuk, hogy válság idején ilyesmire költeni fölösleges.) Hogy bizonyítsák, milyen sokat tesznek a város művelődéséért? Elképzelhető. A legszerényebb szent is vágyik, arra bár, hogy az Isten megdicsérje. Ez azonban így, pőrén, nem állja meg a helyét. Arra viszont jó, hogy az önkormányzat hatalmi pozíciót biztosítson magának a kulturális kérdések felvetésében, illetve döntések meghozatalában. Mert ha egyszer én vagyok Esterházy Pál Antal, akkor hadd én döntsem el, hogy kell-e nekem Haydn vagy sem. Más kérdés, hogy mi van akkor, ha nem én vagyok a nevezett főúr, és nem a saját zsebemből fizetem a muzsikaszót. De menjünk tovább. Esetleg referenciaként akarják majd használni a felmérés adatait a kulturális támogatásokért folyó nemes és nemzetes küzdelemben? Elképzelhető. Bár igen gyakran az történik, hogy a központi és még központibb pénzosztó szervek erre azt mondják: ó, ha ilyen jól megy nektek, akkor minek kell a támogatás, hisz megvagytok ti szépen anélkül is. És ez nem vicc. De még tovább. Azért kellett tán felmérni, hogy új kulturális stratégiákat dolgozzanak ki? Na, erre nem tudom a választ, elsősorban azért, mert nem vagyok sepsiszentgyörgyi városatya. Viszont pár észrevételem van. Valahol az értékelőben szerepel: Sepsiszentgyörgyön nincs mozi, és kell. Na de kedves atyák-anyák, ehhez a zseniális felfedezéshez muszáj volt mérni? A szentgyörgyik lakosok talán zombihordákként kóvályognak az utcákon, mozit keresve és veszélyesen munkát kerülgetve? Ebből filmet lehet csinálni, tőkét azonban aligha. A második észrevételem a felmérés egyik eredményére vonatkozik. A szakcég arra a következtetésre jutott, hogy „a városban működő kulturális intézmények a legmagasabb minőséget nyújtják, ajánlatuk elitista, és ez a népszerűségük rovására megy.” S akkor most mi lesz? Régi-régi helyzet elé került a sepsiszentgyörgyi vének tanácsa. Fenntartsa-e az elitizmust, és vállalja annak rizikóját, hogy az országban kultúrára legtöbbet „áldozott” pénzen tovább csökkentse a népszerűséget? Vagy csökkentse az elitizmust, és adjon a popularitásnak? Olyan összeesküvés-elméletre gondolni sem merek, hogy e folyamatnak áldozatává váljon például a felmérés eredményei szerint legnépszerűbb sepsiszentgyörgyi kulturális intézmény, a Tamási Áron Színház elitista, népszerűségromboló kínálata, igazgató-rendezőjével, Bocsárdi Lászlóval egyetemben. Tudjuk, a Vének Tanácsa szent és feddhetetlen. De bárhogy legyen is, az önkormányzatnak valamit kezdenie kell ezzel a felméréssel. Mert egyébként nehéz lesz elmagyarázni az istenadta népnek, hogy mi a szösznek kellett. Vagy ki tudja. Lehet, hogy nem lesz nehéz. Hiszen jönnek a március idusi rendezvények meg a városnapok (a felmérés által legnépszerűbbnek ítélt helyi rendezvények), megtelik a sok bendő, és akkor a nép, az istenadta nép elfelejti ezt is. Sic tranzit.

Reklámok