Néhány napos már ez a hír, de megér egy misét. Röviden arról szól a történet, hogy a romániai Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) megrovásban részesítette az Academia Caţavencu című szatirikus hetilapot, mert az egyik reklámfilmjében úm. sztereotípiákat használ a magyarokkal és a románokkal kapcsolatban egyaránt, és ez – az ügyben szintén vizsgálódó Audiovizuális Tanács egyik tagja szerint – „uszító vagy sértő magatartást promoválhat”. Magyar megszállás alatt a román kultúra – ez bizony provokatív cím a javából; olyannyira provokatív, hogy az már gyanús.

Könnyű lenne most azt mondani, hogy nagyon helyes, büntessék csak meg őket, a románok a kurva anyjukat sértegessék. Csakhogy.

Halkan szeretnék emlékeztetni rá, hogy a Caţavencu szatirikus lap. Élclap. Úgy tudom, nem először gyűlik meg a bajuk az illetékes hatóságokkal, „magyarkérdésben” sem: bizonyos RMDSZ-es politikusokat hírbe hoztak némi falopási ügyekkel. Az ártatlanság vélelme, ugye, no az működik ilyenkor, de nagyon. Az anyázás szünetében azonban nem ártana feltenni magunknak a kérdést, hogy vajon minden esetben jó-e az, ha a nyilvános beszéd összes színterén és szintjén normatív-formális kontroll érvényesül, és az ember hovatovább csak úgy mondhat el egy sikamlósabb-szalonképtelen viccet, ha óvatosan körbenéz, nem ólálkodik-e Asztalos Csaba a közelben.

A politikai korrektség ideológiájával – amely az összes efféle szankció(javaslat) és az azokat foganatosító hivatalos szervek létrehozásának hátterében áll – nem az  a gond elsősorban, hogy igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését; ez akár nemes és szép dolog is lehetne. Hanem egyrészt az, hogy mindezt hatósági erőszakkal teszi, és ez még akkor is ellenérzést válthat ki, ha történetesen megalapozott az ítélete (a kurvaanyjuk-effektus fordítva is pompásan működik: há’ immár a bozgorok – cigányok, zsidók, zulukafferek – akarják megszabni, mit szabad kimondani ebben az országban, he?). Másrészt – és ez, személyesen, talán még inkább zavar –, hogy természetéből adódóan képtelen különbséget tenni a nyilvános beszéd regiszterei között, mindent csakis közvetlen módon, szó szerint értelmez, nem is tehet mást, az árnyalt filológiai-nyelvészeti interpretáció nem feladata, mert könnyen csapdába eshet és veszélyes precedenseket teremthet (azt miért szankcionálják, amazt meg miért nem?). Vészesen nem érti az iróniát, szatírát, fekete humort, zavarba jön ezektől és nem tudja kezelni az olyasfajta beszédhelyzeteket, amelyekben a nyelv túlmutat önmagán; ezért legszívesebben megszabadulna az ilyen zavaró tényezőktől. Szerencse, hogy Jonathan Swift korában még nem létezett a politikai korrektség fogalma, mert az akkori Diszkriminációellenes Tanács biztosan elmarasztalta volna az angol-ír lelkész-írót Szerény Javaslatáért, amelyben az ír gyermekek húsának táplálékcélú felhasználására buzdít, a szigetországot akkoriban sújtó éhínség orvoslása céljából. Swift iróniája kétségkívül vaskos, de aki nem funkcionális analfabéta, ért a szóból.

A politikai korrektség korifeusai azonban igen gyakran funkcionális analfabétaként viselkednek. Megelőlegezem nekik a bizalmat, hogy nem azok, csak eljátsszák ezt a szerepet. Az Academia Caţavencu, bár rendkívül ingoványos talajra tévedt, ahol már nem a swifti pamflet-mérce uralkodik, azért mégsem a România Mare, ez azért, gondolom, egyértelmű. Persze, az is vitatható, hogy a valóban direkt és vérkomoly gyűlölködő beszédnek hatékony ellenszere-e a hatósági tiltás. Erről beszélgethetünk, vitatkozhatunk, itt vagy máshol.

Addig is szorgalmasan (de a rendszeresség igénye nélkül) gyűjtöm / gyűjtjük a PC-ámokfutás különböző gyöngyszemeit, határokon innen és túl. Néha szórakoztató, néha dühítő, de mindenképpen tanulságos foglalatoskodás lesz.

Reklámok