Teljes erővel dübörög a kilencedik TIFF. (Ami, megjegyzem, Kolozsvár legjelentősebb kultourdeforce-sza. Fel hát, lokálpatrióták, legalább félilyet tessék kitalálni. De ez egy másik történet.) Kilenc-nap-három-esztendőn át a falak is filmet izzadnak a Kincses Városban. Nemcsak a mozik, a kocsmák (na jó, csak egy kocsma, az Insomnia – ennyi magamhányás részemről belefér), idén a Fő tér is vetítési helyszín lett. Sajnálom szegény dobozba zárt Mátyás királyt. Bár igen érdekes élmény lehet: filmet hallgatni. Kábé olyan, mint zenét nézni. Erről is szó lesz az alábbiakban.

Idén is vannak/voltak extrém helyszínek. A spanyol Dráculát például a bonchidai Bánffy kastély udvarán nézhettük végig, tegnap este. A vászon mögött vörösen izzott a belámpásított rom. Egyáltalán nem agresszív, inkább halálra vált denevérek csapongtak a nézők feje fölött. És pontban majdnem este tízkor (kiírt kezdés után fél órával azaz, ami a tegnap lezubogott esővíz mennyiségét tekintve, teljesen belefér a csúszásprogramba) pörögni kezdett a film. A klasszikus Drácula. És megszólalt egy nem-klasszikus gitár. És akkor most álljunk meg egy pillanatra.

A bemondó szépen üdvözölte az időben jó hatvan évet visszaszálva lelkesen dohányzó közönséget (voltunk vagy százötvenen), kedvesen elmondta, hogy ha mégis esni fog, tekintsük a záport a show misztikus kellékének (nem esett, oda is lett a misztika, de nem ezért), aztán felvezette a műsort. Hogyaszongya, a klasszikus Drakulát fogjuk látni, a neves gitáros, Gary Lucas gitárkíséretével. Nekem itt már viszketni kezdett a zóna zosterem. Ugyanis nem feltételezheti senki konferanszié, hogy a nézőtéren csupa vájtfülű filmes ül. Nem is ült. Akkor pedig kutya kötelessége lett volna elmondani, hogy ez a Drakula nem az ikonikus, világhírű, megaglobálkult Lugosi Bélás, hanem az elfeledett, second hand, undergrund Carlos Villaríasos. (Megjegyzem, a helyi sajtó egy része – pontosan három lapban láttam – lelkesen cikkezett a Lugosi Bélás opusz Bánffy-kastélybeli vetítéséről. Browning filmjét is bemutatják, szintén zenés kísérettel, de az Operaházban, és június 2-án.) Az átlagnéző ugyanis nem tudja. Nem is dolga tudni. Hallottam a hátam mögött egy kedves ifjú hölgyi hangot: Ez Lugosi? De miért beszél spanyolul? Ja, biztos lenyúlták a netről.

A két Drakula-filmről írtam már valamikor, bemásolok ide egy bekezdést, a tisztánlátás végett: A hangosfilm hőskorában a nagy hollywoodi stúdiók remek, bár rövid életű gazdasági trükkel álltak elő, nevezetesen, hogy egy film forgatása alatt két filmet állítottak elő. Így járt el esetünkben a Drakulát előállító Universal is: nappal Browning és az amerikai stáb forgatott a különböző helyszíneken, éjszaka pedig egy George Melford nevű rendező dolgozott a Drácula címet viselő spanyol változaton. A Universal ily módon két legyet ütött egy csapásra. Két darab Drakula-filmet dobhatott piacra (egyet amerikai, egyet  spanyol szereposztással), a helyszínek, díszletek, egyebek újrahasznosítása pedig jelentős költségmegtakarítással járt, ami az „éjszakai” filmet illeti. Arról is beszéltem, hogy Browning máig tartó sikerének kulcsa az avantgárdnak nevezhető megközelítés: mindent félredobott, amit az akkori filmes nagykönyvek egy rendezőtől elvártak, hogy Lugosi jelenlétére és a horrorisztikus légkör megteremtésére összpontosíthasson. Melford megmaradt a nagykönyvnél, ezért aztán filmje dramaturgiailag, történetvezetésileg, karakterformálásilag és –fejlődésileg kerekebb lett ugyan, de… a gömbölyded formák között elvész a horror, és hát Carlos Villaría nem Lugosi Béla. Ezért történhetett, hogy a Browning-féle verzióban amolyan csicskaszerepet játszó Renfield Melfordnál minden tapsot elcsen a transzilván vérszopó nemes elől. Immár vagy hatodik újranézés után is tartom véleményemet, miszerint Melford opuszának címét Dráculáról Renfieldre kéne változtatni.

Eddig akkor oké. A film tehát pörögni kezdett, és megszólalt Gary Lucas gitárja. És én majd idegbajt kaptam. Ahhoz ugyanis már hozzászoktatott ez a poszt-posztmodern, neoromantikus, liberális-konzervatív, kispolgári anarchista, minden-mindegy-tehát-mindent-szabad, az-annyi-bajnak-annyi-baja-van-hogy-annyi-baj-legyen kor, hogy ne dobjam ki a boát, például egy Murnau film (Nosferatu, 1922) és egy techno-dance-drumandbass-ambient-megmég DJ véletlen találkozásától a boncasztalon. Sietek megjegyezni: a film is nagyon korrekt, a zenész is kiváló, bár utóbbit nem ismertem. Pedig hallottam eleget. Ugyanis egy igazi guitar monster ült a vászon mellett, miként utóbb megtudtam. Legyen elég annyi, hogy Captain Beefhart zenekarában játszott. Punktum. Ennél nem kell nívósabb névjegykártya. Tehát, még egyszer, a film is, a zene is nagyon korrekt volt. Amit már kevésbé értettem, mi köze a némi pszichedéliával és improvizatív játékkal variált delta bluesnak, meg egyéb blues-fajoknak az erdélyi vérszopó londoni kalandjaihoz, spanyol nyelven elmesélve. Ám ez a kisebbik baj. Annak idején azt sem értettem, mi köze a DJ-muzsikának a Nosferatuhoz. Két világ, sehol egy érintő. Két működő eljárást ismerek (elnézést, ha több van). 1. A szerző alaposan megmanipulálja a filmet, mintegy idomítva a zenéhez. 2. Fordítva. Nos, itt egyik sem működött. A film vágatlanul ment, Lucas vágatlanul pengetett.

És akkor most, a nagyobbik baj. Én, kérem szépen, nagyon sok mindenhez hozzászoktam (hogy ne használjak szenvedő változatot). De az Isten és minden szentek szerelmére, hogy lehet egy HANGOS filmre végig ZENÉLNI? Készséggel beismerem, hogy tahó vagyok, műveletlen, meg szűk látókörű, kispolgár, avítt, old school, obsolete és egyéb idegen szavak. És ezért csapta ki bennem a tegnap esti show a biztosítékot. De hát értsék meg az illetékes kultúrdiktatúra-szervek. Nem vagyok egy kultúr-Napóleon. Képtelen vagyok szimultán odafigyelni egy filmtörténeti opuszra és egy guitar monsterre. Vagy másképp, ha tetszik. Nem tudok gitárzenét hallgatni, ugyanakkor filmet nézni. Amely filmben ráadásul HANGOSAN BESZÉLNEK. Úgy éreztem magam, mint Mátyás király. Hallottam a filmet, néztem a zenét. És jó fél órámba telt, amíg sikerült valahogy megvakítanom a fülem. Hát ez történt. És ami a legszörnyűbb. Nem a show bukott meg. Hanem én.

Reklámok