Az elmúlt hetek magyarországi közéleti beszédében ismét megjelent az a kifejezés, amellyel mintegy két évtizede csak a történelmi emlékezet részeként találkozhattunk. A választásokon elsöprő többséget szerző politikai alakulat miniszterelnök-jelöltje már a kétharmados győzelem estéjén arról beszélt, hogy forradalom történt a szavazófülkékben. Ízlelgessük ezt a szót: forradalom. Orbán Viktor szerint ők most tetszettek forradalmat csinálni.

Márpedig nem, nem tetszettek.

Nem örvendek neki, hogy ebben a kérdésben egyet kell értenem a balliberális megmondóemberekkel, de szerencsére nem csak azon az oldalon nyilvánvaló az efféle állítások tarthatatlansága. Magyarországon a választások következtében nem változott meg a közjogi berendezkedés, nem bukott meg az a rendszer, amit, kissé leegyszerűsítve, nevezzünk polgári demokráciának. Maga a leendő kormányfő is imígyen nyugtatta az „elvtársakat”: a kormány megy, a demokrácia marad.

Hát hiszen éppen erről van szó. Az, hogy most állítólag megalapítanak egy új rendszert, a „nemzeti együttműködés rendszerét”, a retorika tartományába tartozik: az elnevezés szimbolikus, egy másfajta nemzeti jövőképet fogalmaz meg, de Magyarország alkotmányos berendezkedését nem érinti, még akkor sem, ha az alkotmányt magát módosítják is. Marad a többpártrendszer, az EU-tagság, a köztársasági államforma, a piacgazdaság stb. Az, hogy eddig a csúnya oligarchák „rendszere” volt, ezentúl pedig nem így lesz – ugyan, az oligarchák eluralgása, sajnos, kockázati tényezőként bele van kódolva a rendszerbe, de ez ellen az oligarchák letörésével, nem a rendszer megváltoztatásával kell tenni.

Biztos vagyok egyébként benne, hogy ezt a forradalmazást az érintettek sem gondolják vérkomolyan – már most hallani olyan óvatos kormánypárti hangokat, miszerint „mérsékelt, alkotmányos forradalomról” van szó.

Ami, lássuk be, fából vaskarika. Mérsékelten nem lehet forradalmat csinálni, minden forradalomnak alapeleme a radikalizmus (nem feltétlenül a vérengzés, ezt azért jó hangsúlyozni). Kicsit épp úgy nem lehet rendszert buktatni/alapítani, ahogy teherbe esni sem. Ezt a kijelölt miniszterelnök is pontosan tudja, annál izgalmasabb a kérdés, hogy akkor miért erőlteti mégis ezt a revolúciós retorikát.

A hiba alapvetően nem (csak) az ő készülékében van. A magyar közgondolkodásban, kollektív identitástudatban a forradalomnak mindig is kitüntetett történelemalakító szerepe volt. Egy változás akkor igazán jelentős, ha „forradalmi” – mindig pozitív előjellel, természetesen. Mintha egy gyökeres, mély változás, egyáltalában a változás csakis jó irányú lehet – ami logikai képtelenség. A magyar forradalmi romantika hajlamos nem tudomást venni arról, hogy a világ szerencsésebb tájain a valódi forradalom igen ritka vendég; nem rúgna például túlzottan vaskos kötetekre a skandináv, holland vagy svájci forradalmak története, de a „dicsőséges forradalom” óta az angolok sem szolgáltak túl sok újdonsággal a témában. Vagyis, kis túlzással, a sok forradalom a sok szerencsétlenség jelölője, ha meg többnyire el is buknak, akkor főleg. Mi, magyarok azonban a jelek szerint nem érzünk elég jelentősnek egy történelmi eseményt, ha azt nem ruházzuk fel a „forradalmi” jelzővel: a példátlanul nagy választási győzelem, a demokratikus körülmények között elért óriási felhatalmazás (amely végső soron a szokványos politikai váltógazdálkodás velejárója, az arányoktól függetlenül), az, kérem, smafu – de a forradalom az egészen másként hangzik.

Nekem erről mindig a gyalázatos jakobinusterrorba torkolló Nagy Francia és a bolsevik diktatúrák világméretű elterjedésének megágyazó Nagy Októberi Szocialista jutnak eszembe – no, azok igazi forradalmak voltak, a múltat végképp eltörölték, ahogy a nóta mondja – talán ezért is tekintek a forradalmi ethoszra némi, talán nem megalapozatlan gyanakvással. Továbbmenve, maradéktalanul inkább csak azokat a forradalmakat tudom a szívemhez közelinek érezni, amelyek maguk is egy korábbi forradalmi változást hozó, a történelmet „kizökkentő” állapotot akartak megszüntetni – ilyenek például a kelet-közép-európai kommunistaellenes népfelkelések. Azokat tehát, amelyek – nem külsőségeiket és lefolyásuk módját illetően, hanem – lényegüket tekintve ellenforradalmi jegyeket is mutatnak – ha nem tartanák a mai közbeszédben ezt a minősítést egyenesen blaszfémiának (én nem tartom annak, nyilván).

A legkülönösebb az, hogy a forradalmi retorikát újramelegítő győztes pártszövetségtől – sugallt önképe szerint legalábbis – nem áll távol a hirtelen és nagy változásokkal szemben alapvetően bizalmatlan konzervatív eszmeiség-értékrend. A konzervativizmus pedig elsősorban nem konkrét politikai program, amit tűzön-vízen át, radikális eszközökkel is érvényre kell juttatni, hanem egyfajta attitűd, szemléleti alapbeállítottság.

Álvaro Mutis, a kiváló kolumbiai író egyik regényhőse mondja: „Mondjuk úgy, hogy konzervatív vagyok, de én akarom eldönteni, mi az, amit konzerválni akarok, anélkül, hogy azt másokkal megtárgyalnám, s anélkül, hogy a jóváhagyásukra várnék.”

Önlegitimálásnak ennyi bőségesen elegendő lenne.

Advertisements