Tegnapelőtt délután valaki megkérdezte tőlem, ismerem-e Jancsó Noémit. Mondtam, ismerem. Az illető kijavított, ostoba cinizmussal, hogy max ismertem, mert meghalt. Azt hittem, viccel. De nem. Azóta ezzel vagyok. És nem tudom, miről lehetne beszélni. Hogy milyen jó szövegeket írt? Hogy mekkorát nevettünk, amikor a Bretter-kör frissensült elnökeként betiltotta a dohányzást a szeánszok alatt? Vagy hogy milyen szép… volt? Vagy esetleg arról, hogy a francba lehet szabályellenesen átmenni a zebrán? Vagy talán nekiállni a Jóistennek, egy újabb, tragikusan kettétört élet borzalma okán?

Ránéztem Noémi Facebook-oldalára. Szólások, így, úgy. Ez is van. Mármint Noémi után. Meg a szövegek. Az életmű. Most már. Noémi után. Meg sok minden egyéb. És aztán a percek. Azok az egy perc néma csendek, amikre valaki vagy valami felszólít időnként. A néma csendnyi percadó. Ha valaki összegyűjtené ezeket a perceket, talán meglenne (még) egy élet. Hogy mire? Ennek nincs megmondhatója. Talán Egyre. Másra.

Reklámok