Amikor a minap rászántam magam, hogy megemlékezem a száz éve született Faludy Györgyről, alighogy elkezdtem püfölni a billentyűzetet, elvették a villanyt. Áramszünet, mint a régi szép időkben. Éjszaka volt, ültem a hallgatag sötétben, és arra gondoltam: lám, a sors iróniája. Merthogy ez olyan faludys malőr. „…hadd kísérlek, ha nem leszek,/mikor nyűgödre van a ház,/hol laksz, mert nincs se víz, se gáz…”, ahogy írta, ihletett (kultúr)pesszimista pillanatai egyikében. És ott van Recsk, ahol éjszakánként fejben fogalmazta verseit, amiket aztán rabtársai megtanultak, hogy személyesen adhassák tovább, ha megtörténne a baj, és neki, a költőnek már nem lenne erre lehetősége. Élő versemberekké váltak, akárcsak egy másik nagy aggódó humanista művében az emberi kultúra remekeit önnön személyiségükké lényegítő – s azokat így átörökítő – könyvemberek.

(tovább…)

Reklámok