Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

(tovább…)

A dilemma eldőlt, a kérdés nem kérdés többé: a Magyar Köztársaság következő elnökét nem Sólyom Lászlónak hívják majd. A lényeg ez – hogy ki is tölti be ezt a tisztséget a következő öt évben, szinte mellékesnek tűnik. Ha olajozottan működik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gépezete (az eddigi jelek szerint igen), akkor az eljövendő magyar köztársasági elnököt Schmitt Pálnak hívják; de minket most nem ez érdekel istenigazából. Az új miniszterelnök láthatóan olyan államfőt szeretne maga mellett / alatt tudni, aki egyszerre lép, és ezt – hacsak nem támad valami előreláthatatlan zavar az Erőben – meg is kapja. Ehhez természetesen joga és demokratikus felhatalmazása van, ezt senki nem vitathatja; ha akarja, Kovács Ákost is megteheti köztársasági elnöknek, végülis karizmatikus, megnyerő és sikeres figura.

(tovább…)