Közélet


Van két jelölt: Smaranda Enache és Vass Levente.

Mindkettő ígéret arra nézve, hogy a marosvásárhelyi polgármesterválasztás eddigi, RMDSZ által menedzselt sikertelenségeiből kitörve új fejezetet lehessen nyitani az egykori „székely főváros” életében. Mindkét jelöltnek van sikeraritmetikája, ugyanakkor mindkettő mögé odagondolható az a stratégiai újítás is, amely – lehetőségként – már most megvan a plurális erdélyi politikai mezőnyben. (tovább…)

Nem filmről beszélek. És Kurt Russell neve sincs a stáblista élén. Arról van szó, hogy tegnap a New Yorkba beszökött a Zöld. Kicsi reményszínű emberkék bemásztak a New York Szállóba (az épület ma Hotel Continental néven rohad a lábán), és kihirdették a Forradalmat. A karhatalom meg csápolt, mit tehetett egyebet. Ugye, milyen zavaros? Mint egy zagytározó hordaléka. Na, hát ilyesmi történt a tegnap Kolozsváron. (tovább…)

„Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

(Ady Endre: Csák Máté földjén)

Olvasom ezt a hírt, és nem hiszek a szememnek. Mondjuk tehát hangosan, lehetőleg lassan szótagolva: Hargita megye tanácsának elnöke biztonsági őrökkel vitette ki az ülésteremből a megyei tanács egyik demokratikusan választott képviselőjét, mert az olyasmit mondott, ami a tanácselnök úrnak nem volt ínyére. Ki-vi-tet-te, szé-kes-től. Azt tudtuk ugyan, hogy Borboly Csaba nem éppen a szavak embere (bár mindannyiunk szórakoztatására, olykor tréfás retorikai kísérleteket tesz blogunk egyik szerzőjének politológiai kiokítására), nem is kell annak lennie, de azt nem feltételeztük volna, hogy eddig nem tanulta meg: a választott népképviseleti testületekben úgy szokás, hogy az emberek vitatkoznak egymással, néha kifejezetten erős dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindazonáltal a felmerülő konfliktusokat nem bicskával oldják meg, hanem szép szóval.

(tovább…)

A romániai magyar politikai életben új mém van születőben: a cián. Az utóbbi hetek adok-kapokjait, a többosztatú erdélyi magyar politikai tér szereplőinek pengeváltásait, kommunikációs attakjait figyelve arra a következtetésre juthat a kevésbé gyanútlan (vagyishogy, onnan nézve, gyanús) szemlélő, hogy nemzeti közösségünk vezetőinek szótárában és szimbolikus érvkészletében a cián előkelő szerepet tölt be; nem lehet manapság egy normális szitkot vágni gyűlölt ellenfelünk fejéhez, ha nem szerepel benne a rá való utalás. Verespatakokban folyik itt a cián, mondanám, ha nem lenne túl morbid a szójáték, úgyhogy nem is mondtam semmit.

(tovább…)

Közpénzből élő politikusok magyarázzák „érvek” alapján: nem normális, hogy miután a közösség tisztségeikbe juttatta, és a közösség fizeti őket éppen az általuk lecsökkentett béréből és megemelt adóiból, ők átláthatóvá tegyék éppen azt, ami a leglényegesebb: hogy mit csinálnak a közpénzzel és a közösségtől kapott bizalommal.

(tovább…)

2030. szeptember 7.

Ma fel még másztam a bunikánál a padlásra, vannak ottan mindenféle nagy dobozok és egyéb ámbálázsok, tele vannak régi márfával, gondoltam, kicsit megcsercsetálom. Lefújtam a vastag práfot az egyik dobozról, s bele még dobtam egy pillantást. Volt ott mindenféle régi ziár, reviszta és könyv. Nem még kellett kétszer mondani, egyből odaragadtam melléje, mert engemet mindig intereszáltak az ilyen régi lukruk.

(tovább…)

Kolozsváron megint történt. Valami. A Kolozsvári Magyar Napokról van szó. Nagy dolog ez. Tényleg! Csak ismételni tudom: ilyen nagy és jelentős esemény húsz éve nem történt a nyári Kolozsváron. Se magyar, se más. Hogy mekkora? Nem ismerem a statisztikákat. Hallom viszont az embereket beszélgetni. Egyesek szerint nyolc-tízezer ember fordult meg esténként a Fő téri koncerteken. Az utolsó estén pedig tizenötezer. A Farkas utcai rendezvényeken szintén többezres fluxust feltételeznek. És aztán ott volt a sok kisebb esemény a különböző helyszíneken. Szép. Dicséret mindezért a szervezőknek, a legnagyobbtól a legkisebbig.
Ami engem meghatott (sic!): esténként korzóztak az emberek. Vagyis nem siettek, nem mentek valahonnan valahova, nem rohantak, nem haladtak. Korzóztak. Hogy miért fontos ez? Első ránézésre nosztalgikus érzelgésnek tűnik. Pedig nem az. Kolozsvár bő egy hétre a szó szoros értelmében Polgári Várossá válltozott. Ennyi.
Aztán az is feltűnt, hogy eléggé jól látható módon Kolozsvár magyar város is. Ezt a tényt immár nem lehet megkerülni, takargatni, lehazudni. Nem mintha a számok, léttények eddig nem lettek volna nyilvánvalóak. Csak éppen nem voltak ilyen kézzelfoghatók. A magyar Kolozsvár amolyan félig-meddig underground volt. Föld alatti város. A Magyar Napok alatt azonban, ha tetszik, feljöttünk a föld alól. Tömegesen. Együtt. Egy tömbben. Ott álltunk a Köz főterén. Ez talán nem jelent olyan sokat, teszem azt, egy udvarhelyi lakos számára. Nekünk, akármilyen származású kolozsváriaknak azonban szinte mindent. Persze az is lehet, hogy naiv vagyok, hogy így gondolom, és az egész nem erről szól. Mégis, így gondolom. A kolozsvári magyar lakosság helyet csinált magának. És a hab a tortán, hogy botrány, balhé, verekedés se lett belőle. Ez pedig arra utal, hogy ha nem is szeretnek, elfogadnak minket többségi polgártársaink. Vagyis el tudják, s ha nem, hát el kell fogadniuk, hogy a magyar Kolozsvár újra overground városként manifesztálódik. Joga van hozzá. Rendben van ez így, nagyon is. Hogy pedig ez a Kolozsvár ne váljék ismét undergrounddá, az rajtunk múlik, kolozsvári polgárokon. Akik ott voltunk. És rajtatok is, akik nem voltatok ott.

Az RMDSZ által indított széleskörű Erdélyi konzultáció eredménye akkor lesz hiteles, ha hozzáférhetővé teszik a kérdőíveket, és a „feldolgozatlan” eredményeket.

(tovább…)

« Előző oldalKövetkező oldal »