Gyakran kérdezték tőlem: hogyan lehet semleges a politikai elemzés? Személyesebben: semleges-e az a politikai elemzés, amit írok, közzé teszek? Van-e a semlegességnek ismérve, garanciája, netán: mértéke?

Nos, a válaszom: nincs.

De mielőtt e csalódottnak, szkeptikusnak tűnő választ a politikai elemzés lehetetlenségeként könyvelnénk el, érdemes az egész kérdést a politikáról való beszélés általánosabb kontextusába helyezni.

Ennek, főleg a XX. századtól kezdődően két fontos meghatározója van: 1. a politika átfogó és expanzív mivolta, mindent bekebelező intenzitása és 2. végletesen polemikus jellege.

A politika igazi természete (amelyet Carl Schmitt a politikai fogalmában oly zseniálisan ragadott meg) az, hogy nem körülhatárolt tevékenységként jelenik meg „a társadalmi tevékenységek rendszerében” – ahogy sok társadalomtudós ezt kifejti –, nem olyasmi, aminek saját tárgya és területe van, hanem sokszínű és hullámzó valóság, amely viszont bármilyen tárgyat és területet át képes fogni, magához tud ölelni. Tehát expanzív természetű problematizálásként él, és ezért elsődlegesen nyelvi-diszkurzív valóság. A politika (die Politik) helyébe – írja Schmitt – a politikai (das Politische) lép.

A politika bármit saját fényébe tud vonni, de ugyanúgy bármitől eltekinteni is képes. Egyetlen nézőpontja van, amint azt Carl Schmitt és Leo Strauss érveléseiből kiolvashatjuk, de az mindenre vonatkozhat. Bármilyen tárgyat megérinthet, és így a modern politikának megvan az a képessége, hogy minden életrezdülést átfogó instanciának mutatkozzon, anélkül azonban, hogy ezáltal megszüntesse a társadalom különböző szféráinak önállóságát. Bármit magához ragadhat: a dolgokat „átpolitizálva” különös intenzitással emeli ki vagy be életünkbe, majd ugyanolyan könnyedén el is ejtheti, visszadobva azok problematikusságát a társadalomnak.

Természetének másik, az előbbivel összefüggő vonása, hogy a politika mélyen megosztó, centrumába mindig a megkülönböztetés, az osztályozás, a szembeállítás kerül. Ez bár logikus, mégis meglepő következménye annak, hogy a politika a folyamatos változás világa, az emberi közösségek konfliktusos létmódjának megszakíthatatlan „zajlása”, amelyben a dolgok mindig szembenállások nyomán dőlnek el. Ezt ragadta meg Schmitt a barát–ellenség közötti megkülönböztetéssel, amelyet a politika alapsémájának tekintett. Eszerint a politikai cselekvés és döntés origója mindig annak meghatározása, hogy ki a „barát” és ki az „ellenség”. A politikában, mint a folyamatos vita, a folyamatosan beszélés világában ennek az az egyetemes következménye, hogy a politikai fogalmak – pontosabban: a politika által magához vont fogalmak – mindig polémikus jellegűek lesznek és maradnak, még az olyan szavak is – mondja Schmitt – mint állam, köztársaság, társadalom, szuverenitás, abszolutizmus, diktatúra stb. A politikai relevanciájú beszédben ugyanis ezek mindig konkrétan kapcsolódnak szituációkhoz, táborokhoz, megélt folyamatokhoz. Elég napjainkban a „köztársaság megmentésének” magyarországi csatáját figyelnünk: míg az egyik tábor számára a köztársaság csupán kormányformája egy jóval nagyobb múlttal rendelkező országnak, a másik értelmező tábor szerint nincs haza a köztársaságon kívül.

Mi következik mindebből a politikai elemzésre nézve? Egyrészt az, hogy ha a politikának nincs saját tárgyterülete, hanem maga kreálja – folytonosan változó látószögével, kiemelő megvilágításaival – a tárgyát, akkor ennek a területnek a vizsgálata nem tud saját módszertant kialakítani. A politikai elemzés nem tud olyan módszertanra szert tenni, amellyel a „tudományos”, „objektív” módszertanok rangjára emelkedhetne, és ezáltal eredményeit is a tudományos objektivitás fényében tudná feltüntetni, jóllehet, a politika megosztó világában nagyon sokan épp ezzel az igénnyel fordulnak feléje.

De ha az „objektivitás” rangja nem létezik, akkor a politikai elemzés is véleménnyé „degradálódik” – a többi politikai kijelentéssel válik egyneművé, azaz: visszazuhan a vélekedések világába. Mi több, legyen bármennyire módszer által vezérelt a politikai elemzés, tekintse magát bármennyire is függetlennek a politikai szereplők vélekedésétől az elemző – gondolja tehát „tudományosnak” a munkáját –, az elemzés eredménye óhatatlanul bekerül a politikai közbeszéd polemikusan megosztó szóháztartásába.

A politikai elemzés véleményfunkciójának pontosabb megértése érdekében talán érdemes egy pillantást vetni a többi, politikára reflektáló műfaj hasonló kitettségére is. A politikatudomány – mely a társadalomtudományokból (illetve a jogtudományból) nőtt ki – látszólag hasonló szerepre van ítélve, eredményeit pont olyan polemizáló módon ragadhatja magához a politika, mint a többi politikai relevanciájú szöveget. Ez azonban ritkán történik így, és ez éppen a politikai elemzés külön műfajjá válásának az eredménye, amely beékelődött az intézményesített megismerési érdeket szolgáló politikatudomány és a politika napi működésének megosztó és polemizált működése, vagyis a politika nyelvvalósága közé.

A politikai elemzésnek ezt a beékelt helyzetét két irányból is tekinthetjük. A politikatudomány felől nézve a politikai elemzés lehet az „alkalmazás” vagy a „népszerűsítés” műfaja. Ha a politikai elemzés a „tudomány alkalmazása”, akkor viszont van „megrendelő”, aki valamilyen cél érdekében igényli azt. Ez még akkor is így van, ha konkrét „megrendelést” nem kap az elemző, hiszen az elemzés önmagában is az alternatívák (a virtuálisan lehetséges alkalmazások) felismerésének az eszköze, mögötte tehát virtuális megrendelők sokasága rejtőzhet. Azzal pedig, hogy az elemzés a konkrét cselekvési lehetőségek felé tereli az értelmezést, óhatatlanul politikaivá teszi. Hiszen már Arisztotelész megmutatta, hogy „azokról a dolgokról, amelyek másként nem lehetnének, nincsenek, és nem lesznek, senki sem tanácskozik …, mert nincs választási lehetőség”, vagyis ezek a dolgok nem politikaiak, viszont mindaz, ami másként is lehetséges, vitatható és vitatottá – politikaivá válik. Az elemzés tehát megrendelő nélkül is beemelés a politikába.

A „népszerűsítés”, a dolgok „megértését” szolgáló elemzés szintén beemelés a politika polemizáló közegébe. Hiába éthosza az ilyen megközelítésnek a „ne ítéljünk, hanem elemezzünk”, a politikainak tekintett jelenségek magyarázata tulajdonképpen azoknak kihelyezése az egyes egyén konkrét világába, annak lehetővé tétele, hogy az egyéni megértés a tapasztalat és az érdekek mások által is ismertnek vélt körébe kerüljön. Itt a megértés közös üggyé válik, mindenki hozzátehet valamit, vitathat belőle valamit.

De vizsgálható a politikai elemzés a politika valósága felől is. Oakeshott szerint a politikai realitás igazi sajátossága az – amit egyébként a mindennapi tapasztalat folyamatosan igazol –, hogy a politika létezése törékeny és esetleges, amelyben nagyon sok a véletlen, előre nem látható elem, és ez megszüntethetetlen vonása, amely a rá irányuló klasszikus tudományos ideált (a törvényekbe foglalható determinációk leírhatóságát) is megkérdőjelezi. Nos, a politikai elemzés a politika valósága felől e törékenység és esetlegesség uralásának az ígérete. Az elemzés fogalmi eszközei és logikája a tárgyias állandóság képzetét ültetik be ennek az esetleges világnak a magyarázataiba. Úgy tűnhet, hogy a politika esetleges értelmezéseit, vitáit az elemzés nyomán az állandóság, az „objektivitás” valamiféle héja vonja be. Azonban ezt a héjat a politika megosztó, polemizáló természete nagyon gyorsan felbontja. A politika esetlegessége és polemikussága így gyakran az elemzések és kontraelemzések sokaságában, egy magasabb fogalmi szinten újraképződő esetlegességben győzedelmeskedik.

Advertisements