Ritka pillanata volt a magyar politikának a január másodikai, hétfői este. Az a politikai erőtér, amely politikusok, civilek, tüntetők és más „szubkulturális előadóművészek” révén láthatóvá tette magát az Opera belső és külső tere között, ahhoz hasonlítható élménnyel jutalmazta meg megfigyelőit, amilyennel – például – a Smithsonian Intézetben részesülhetnek, mikor valamelyik muzeális értékű technikai berendezés működését követhetik nem üzemszerű, de mindenki számára láthatóvá tett „in vitro” (szemléltető) működtetés révén.

A politikai flaszter minden valóságossága ellenére nevezném in vitro folyamatnak azt, ami az Operaház környékén történt. Mert modellszerűen, a szemléltetés erényeivel mutatta meg, hogy miképp alakul ki egy szavazótábor, és hogyan történik az a politikai kísérletezgetés, amellyel az ilyen alakuló táborok politikai lepárlása végbemegy majd. Legfőbbképpen pedig megmutatta azt, hogy igazi starthelyzet van abban a versenyben, amely eldönti, ki hasznosítja majd legsikeresebben a most képződő szavazótábort.

A szavazótáborok alakulásáról, működéséről általában keveset tudni. A szavazótáborok a népakarat illékony és szervezett állapotai, a fikció és valóság között foglalnak helyet. És mint a népakarat, önmagukban formátlanok, szétszórtak, ezért formálásra szorulnak. Előzetes formázásuk rákérdezéssel veszi kezdetét, a népakarat ugyanis válasz jellegű, tehát feltett, mások, nyilvános aktorok által megfogalmazott kérdésekre van utalva. A szavazótáborok annyival többek az egyszeri válaszok azonosságában megragadható, pillanatnyi népakaratnál, hogy folyamatosan jelenlevő kérdezőket és folyamatos rákérdezéseket igényelnek. Ehhez viszont elfogadott kérdezők kellenek.

A 2010-es magyarországi választásokat követően a magyar baloldal elvesztette rákérdező hitelét, szavazótábora szétesett. Most, az Operaháznál alighanem egy új kezdet tanúi lehettünk: emberek sokasága jött rá, hogy egy tiltakozó táborba tartozhatnak, és megkezdődött a politikai aktorok helyezkedése is a rákérdezés monopóliumáért.

Az új tábor sok-sok negatív érzületi tömb egybeérleléséből, komposztolásából kezd kialakulni. Hogy a különböző csoportok sornyi igazságaihoz milyen nehéz megtalálni azt az ölelkező rímet, amelyben a törekvések látszategysége ígéretként megvillan, azt nagyon jól jelzi a „nemtetszikarendszer”  blődlije. De egyelőre nincs, nem lehet más, mert csak ebben tud valami közös hitet magára forszírozni az „egymilliós” csoportokból (… a sajtószabadságért, … a demokráciáért, … az új alkotmány ellen stb.), a Magyar Fokhagymafrontból, a bazmeg-ritmusképletű szubkultúra híveiből álló, szüretlen arcvonal. Lehet – s valószínűleg lesz is – belőle egységes szavazótábor, de az azzá komposztálás az első néhány tüntetés után már politikai formázást is igényel. Addig viszont marad a pittoreszk tüntetéses utcaszínház, amelynek megvan az a kétségtelen haszna, hogy segít kialakítani a „nyugati színvonalú a magyarországi balos tüntetési kultúrát”.

Már csupán ironikus adalék mindehhez, hogy amiképp a magyar baloldal sajtója éveken át mucsaizva gúnyolta a Fidesz polgárikörös hátterének megannyi vidéki, rovásírást oktató, barantázó etc. civil szervezetét, úgy kapja vissza ezt most a jobboldali blogvilágból a szaporodó politikai utcabálok részvevőinek elmés kicikizéseiben.

Nem kevésbé izgalmas a rákérdezés monopóliumáért, sőt, a baloldal Nagy Desztillátorának szerepéért kibontakozó verseny sem. Induló van bőven: az MSZP, a Demokratikus Koalíció, az LMP, de az ötletből még ki nem nőtt 4K és más kezdeményezések is közéjük gondolhatóak. A stratégiai küzdelemnek két fő kérdése van: 1. hogyan szakítsunk a baloldal súlyos, hitelességdeficitet újratermelő múltjával? (az LMP-nél ez az antigyurcsányizmusban kapott választ, az MSZP-nél pedig az akut megújulásosdiban, a Lendvaival, Szekeressel végrehajtandó ideológiai Aufhebungban kerestetik a megoldás) 2. ki kerüljön a nagy egyesítő, illetve – hétfő óta – a Nagy Desztillátor szerepébe?

Nehéz kérdések ezek a talpon maradást önmaguk részére megelőlegező baloldali-ellenzéki politikusok számára, és ez látszott a másodikai tüntetésen való téblábolásukban is. Azt látszólag elfogadták, hogy közös fellépés kell, azt is belátták, hogy az ellenzéki komposztba most nem vihető be az MSZP és a Demokratikus Koalíció hitelességi deficitje. Az is látható, hogy az elmúlt napok kezdeményezéseiben az LMP előnyre tett szert, de az élreállás csatája igazából csak most kezdődik.

Nem igazán tudni, hogy az Opera belső teréből távozó kormánypártiakat mennyire mélyen gondolkodtatta meg a tüntetés. A Fidesznek a belső folyamatain mért reakcióideje mindig kiszámíthatatlan volt. Annyi bizonyos, hogy amiként az ellenzéki komposztból újraépül a magyar baloldal – vélhetőleg komoly generációváltással –, akként, abban a ritmusban kényszerül rá a Fidesz, hogy elfogadja: kanonizált – eddig választási és népszerűségi előnyt biztosító – világlátását komoly kihívás éri.

Advertisements