Egyesek tudják, honnan ered a kifejezés. Mások nem. A biztonság kedvéért, tessék: harmincad volt a vám, amit egy kereskedő bizonyos határok átlépése esetén tartozott fizetni a helyi potentátnak. Vagyis az általa szállított áru összértékének egyharmincada, pénzben kifejezve. Ebek harmincadjára az az ember került, akit a kutyák vámoltak meg, vagyis úgy megtépték, hogy ruhája, teste egy része (némi humorral, egyharmincada) az ebek szájában maradt. Na kérem, a minap maguk az ebek kerültek ebek harmincadjára. A képviselőház ugyanis megszavazta az úgynevezett „kóborkutya-törvényt”. És újra van cirkusz!

Tudjuk, időnként ömlik minden médiacsatornából, hogy jajjaj, de nagy a baj a kóbor kutyákkal. Én is megtudtam, konkrétan. Idén nyáron a dévai Curia Magna előudvarában sétálgattam, amikor nekem ugrott három acsargó garabonciás kánisz, egy hatalmas, egy közepes meg egy kicsi. Minden vér kiszaladt a pucámból, viszont lekaptam az ingem, s hajts, közben ordítottam, mint egy állat. Nem kimondottan férfias fellépésemnek hála, az ebek visszavonultak, viszont harc közben a korláthoz csaptam az ingem, és a mobiltelefonom ripityára tört. De győztem. Más kérdés, hogy esti sétám során nagy ívben kikerültem a Magna Curiát. Sötétben nem lett volna esélyem. Mindenesetre megúsztam ebek harmincadja nélkül. Bár a telefon ára hozta a papírformát. Mások viszont nem úszták meg ilyen olcsón. Szóval, baj van. Mioritikus juhászkormányunk pedig végre méltóztatott dönteni. A szenátus még 2007-ben igent bólintott a kóbor ebek “eutanáziájára” (bár tudtommal ez a szakszó csak emberre alkalmazható), most meg a képviselőház is lépett. És, mint jeleztem, kezdődhet a cirkusz! Az állatvédők zokognak, gyilkost kiáltanak. Ez természetes, hiszen az állatvédők ezért léteznek, benne van a nevükben. Gondolom, jönnek a felvonulások, villámizék, néhányan megint földre fekszenek, tiszteletbeli kutyákként bandákba verődve gyülekeznek a kukák körül, bosszút lihegnek, vakaróznak, netán szaporodnak, ivartalanítják egymást, vagy, horribile dictu, eutanáziára vetemednek. Nincs ezzel semmi baj, ez a dolguk. Működik a rendszer. Ami nem működik, az a kóbor ebek eredményes kordában tartása. Immár húsz éve. Érdekes megfigyelni, hogy ahol rend van, ott nincs ebek harmincadja. Mioritikus hazánkban viszont nincs rend. Közhely ez, persze. De figyeljük meg a látványos korrupciós botrány- és letartóztatáshullámot. Színház a javából, persze. De arra utal, hogy nincs rend. Amolyan axiómaként megállapítom, hogy az egy országban harmincadot szedő kóbor ebek száma egyenesen arányban van az országban uralkodó rendetlenséggel. Evvan, feleim.

Még csak annyit, hogy imádom Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester hozzáállását. A törvény ugyanis a piszkos munkát az önkormányzatokra bízza. És Ilyés Gyulának ez nem tetszik. Mert hogy rossz fényben tüntetné fel a városvezetőket, ha szegény ebeket gyilkolásznának halomra. Az az Ilyés Gyula mondja ezt, aki a szatmárnémeti színházban forrongó (bizonyos szinten valóban groteszk) botrány kapcsán azt nyilatkozta, hogy az ügy (az alacsony fizetések ügye) nem tartozik a városvezetésre. Arra a városvezetésre, aki a színházat fenntartja. Tudom, kicsit poétikus az analógia, de mégis: Ilyés polgármester úr ebek harmincadjára küldi a színészeket, de vonakodik ugyanazt megtenni a kóbor ebekkel. Na kérem. Ez is egy hazai valóság. Szép, nem?

Reklámok