A romániai magyar politikai életben új mém van születőben: a cián. Az utóbbi hetek adok-kapokjait, a többosztatú erdélyi magyar politikai tér szereplőinek pengeváltásait, kommunikációs attakjait figyelve arra a következtetésre juthat a kevésbé gyanútlan (vagyishogy, onnan nézve, gyanús) szemlélő, hogy nemzeti közösségünk vezetőinek szótárában és szimbolikus érvkészletében a cián előkelő szerepet tölt be; nem lehet manapság egy normális szitkot vágni gyűlölt ellenfelünk fejéhez, ha nem szerepel benne a rá való utalás. Verespatakokban folyik itt a cián, mondanám, ha nem lenne túl morbid a szójáték, úgyhogy nem is mondtam semmit.

Mint minden rendes mémnek, ennek is az lesz a sorsa előbb-utóbb, hogy elszakad önnön eredetétől (ez esetben a Verespatak-problémától), és önálló életet kezd élni mint egy újfajta diskurzus része: nem emlékszünk már, ki is énekelte a bikicsunájt és milyen körülmények között, de mai napig nevetésre ingerel, ha eszünkbe jut. A cián persze nem ingerel nevetésre, pontosabban nem nevetésre ingerel. Bár kétségkívül fel lehet fedezni némi tréfacsináló szándékot amögött – mással ugyanis nehéz magyarázni –, hogy Markó Béla, az RMDSZ elnöke egykori elnöke „politikai ciánnak” nevezte a frissen bejegyzett néppártot. Az inszinuáció olyannyira otromba és arcátlan, hogy a tájékozott, ám naivabb széplelkek levegőért kapkodhattak, amikor meghallották, mondván, nem lehetséges, hogy a ciánveszéllyel fenyegető verespataki bányaberuházást de facto támogató párt első embere egykori első embere a ciántechnológiás bányászatot megtiltó európai parlamenti határozat egyik beterjesztőjét vádolja akármilyen környezetszennyezéssel. Mi viszont, reményeink szerint, nem vagyunk naivak, ezért aranyjánosi módon reagáltunk a teljes hazai nyilvánosságot kihívás elé állító gesztusra: félreálltunk, letöröltük.

Hogyan is válaszolhatna erre a megtámadott fél: „Mit keres az EP-ben Ciános Béla???” feliratú falragaszokat helyeztet el a Románia miniszterelnök-helyettesének brüsszeli fellépését beharangozó plakáton – azt azért merjük remélni, hogy Tőkés László nem sajátkezűleg idétlenkedte oda a transzparenst, mert az, hát, elég ciki lenne az Európai Parlament alelnökétől, református expüspöktől és a temesvári forradalom hősétől. Ciános Béla, te jó ég: mekkora nyelvi kreativitás szükségeltetik egy olyan eposzi jelzős szerkezethez, amely a Kúrcsány Ferenc- és Orbán Viktátor-szerű szóvicces névferdítések szintjét is alulról súrolja? Dehát a víz szalad, a cián marad, mondjuk, mert ellenállhatatlanul humoros kedvünkben vagyunk, és fel akarunk nőni a politikai kommunikáció magasiskolájához.

A cián: metafora. Mindaz összesűrűsödik benne, amit az erdélyi magyarság politikai elitjén belüli veszedelmes viszonyokról tudni lehet és kell. Micsoda különös, nagystílű fintora a sorsnak, hogy épp egy mérgező vegyület töltheti be a közös nevező szerepét ebben a jócskán széttagolt közéleti térben! Végre egy retorikai alakzat, amely mindenkinek kedvére való; valóságos aranybánya. Megfontolandónak tartanám, hogy amikor lejár a népszámlálás, s a különböző pártoknak és szervezeteknek sikerül megegyezniük arról, melyikük kampánya hozott több magyart, és elkezdenek majd gondolkodni egy esetleges választási összefogásról, legyen a közös logójuk – valamilyen formában – a cián. Vagy tudomisén, arzén és levendula. Csak méreg legyen.

Mert méreg, az van.

Advertisements