Néhány nap múlva megtudjuk, hogyan dönt a bukaresti ítélőtábla az EMNP bejegyzésére vonatkozóan. Azaz: lesz-e harmadik magyar párt is, vagy folytatódik a nem kis téttel járó politikai invesztitúra-harc.

A politikai érdekek megosztó mezejében természetesen a vélemények is polarizáltak. A skála az EMNP bérkritikusi denunciálásától az „igazi alternatíva” siratófaláig terjed. Érdemes tehát a probléma gyökerére is vetnünk egy pillantást.

Immár közhelyszerű a megállapítás, hogy a román párttörvény támasztja Európában a legdrasztikusabb feltételeket a bejegyzés útjába. A 25.000 tagot előíró feltétel ‒ kiknek legalább 18 megyéből és Bukarestből kell lenniük ‒ valóban egyedülálló. Az Európai Unión belül egyedül Portugália követi ebben Romániát, de messze lemaradva: ott „csak” 7500 tag igazolását kérik. Az államok többségében néhány tíztől ezerig terjedően határozzák meg a taglétszám-kritériumot (például: 10 tag ‒ Ausztria, Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Magyarország; 50 tag ‒ Bulgária; 1000 tag ‒ Lengyelország, Észtország). De még EU-n kívül is megengedőbbek e tekintetben a feltételek: Macedóniában 500, Afganisztánban 700 taggal lehet pártot bejegyezni. A 18 megyés területi feltétel pedig teljesen egyedülálló.

Miközben az európai politikai rendszerek elég egyértelműen az egyesülési jogból vezetik le a pártalapítás szabadságát, Románia a kilencvenes évek közepétől a parlamenti pártkartell érdekei szerint kezdte szűkíteni a politikai egyesülés szabadságát.

A 25.000 tagra vonatkozó feltétel ugyanis egyértelműen teljesíthetetlen, ha az egyesülési szabadság elvi alapjáról tekintjük a kérdést. Olyan szervezési potenciált előfeltételez, amelyre épp a bejegyzés nyomán, a megszerzett jogi személyiség alapján tehetnek szert a bejegyzők. A bejegyzésnek ezt a huszonkettes-csapdáját – hogy épp egy tisztán csak mozgalmi potenciállal (lelkesedés, programatikus elszánás) rendelkező csoportnak van a legkevesebb esélye a bejegyzésre ‒ két úton lehetett eddig megkerülni.

Az egyik: a létező parlamenti pártkartell erőforrásainak (parlamenti irodák, közigazgatási pozíciók, pénz, befolyás az igazságszolgáltatásra etc.) a kihasználása. Ezzel azok a politikai vállalkozói csoportok élthettek, amelyek a parlamenti kartellből váltak ki, és rendelkeztek azzal a befolyással, hogy a bejegyzés listazökkenőin és az alakiságok egyéb bökkenőin átsegítsék vállalkozásukat.

Ahogy legutóbb az UNPR esetében történt.

A Románia Haladásáért Országos Szövetséget (UNPR), ezt a többpárti resztlikből gyúrt formációt 2010 áprilisában egyetlen bírósági tárgyalás nyomán ‒ sok-sok eljárási furfanggal és a fellebezési lehetőség procedurális elsinkófálásával ‒ jegyezték be, annak ellenére, hogy a taglistáján ‒ minden jel szerint ‒ nagyságrendileg több kifogásolható aláírás lehetett, mint az EMNP-éjén.

A másik út: a mozgalom párttá alakítása a bejegyzési procedúra szolgáltatásszerű megvásárlásával. Ebben az esetben a hiányzó szervezési kapacitást külső alvállalkozók segítségével kell biztosítani. Minden jel szerint ehhez folyamodott ‒ részben, Bukarestben és még néhány olyan megyében, ahol mozgalmi bázisa nem volt ‒ az EMNP. A külső alvállalkozók beépítése a folyamatba azonban szintén pénzt (és patrónust) igényel, másrészt beépít olyan ‒ ellenőrizhetetlen ‒ momentumot is az aláírásgyűjtésbe, amelyet az ellenérdekelt felek felhasználhatnak a folyamat meghackelésére is. Alighanem, ez történt most az EMNP-vel is.

A román politikai rendszer egészére nézve az egyik konklúzió mindebből máris világosan körvonalazható: sokkal könnyebb a létező kartellen belül újabb pártot alapítani, a már létező „cégekből” a politikai vállalkozók egy újabb csoportját összeverbuválni, mint kívülről egy újabb vállalkozást bevinni a kartellbe.

Néhány nap múlva valamiképp eldől, bejegyezhető-e most az EMNP. A politikai érdekek polarizált vitaterében eddig csak a „bejegyzők” (EMNP) és a „kritikusok” (RMDSZ) álláspontjai perpetuálódtak. De mind a siker, mind a kudarc esetére megfogalmazható néhány olyan tanulság, sőt, ajánlás, amely túlmegy ezeken.

A siker talán jó alkalom lesz elgondolkodni azon, miféle kompromisszumokkal van kikövezve az út valamely politikai projekttől a hozzá szükséges eszközök megteremtéséig. Az EMNP bejegyzése során megszólaló kritikusoknak pedig alkalom adatik, hogy az egész ügyben a politikai részvétel és az egyesülési jog egészen egyedülálló korlátozását is meglássák, és ‒ ennek hangot adván ‒ megszűnjenek bérkritikusnak látszani.

A kudarc pedig a bejegyzőknek is lehetőség: tanújelét adhatják, hogy vállalkozásuk nem szokványos névként kíván felkerülni a román politika cégjegyzékére. Ha tehát a bíróság a bejegyzést elutasítja, akkor a bejegyzés támogatóinak legelkötelezettebb része pert indíthat a román állam ellen az egyesülési jog ‒ mint az Európai Emberjogi Egyezmény 11. cikkelyébe foglalt alapjog ‒ korlátozása címén. Nem valószínű, hogy egy ilyen per megnyerhető a honi bíróságok előtt, viszont az eset ezzel a Strasbourgi Emberjogi Bíróság elé vihető. És ekkor, mozgalmi eszközök nyomán alakul ki az a helyzet, hogy Romániának egyszerre pár száz, hasonló tárgyú keresettel kell szembesülnie Strasbourgban. Aminek viszont politikai súlya van.

Időigényes és a politika közvetlen szemhatárán túlmenő civil invesztíció ez, ami szokványos politikai vállalkozások számára nem vonzó, mert azok perspektíváit csakis a választásokon való azonnali részvétel sikeressége szabja meg. De annak jele lehetne, hogy a politikai kartellen kívül is lehet sikeres cselekvés.

Reklámok