Az RMDSZ tervezete

A közigazgatási régiók e napokban kirobbant vitája ama – meglehetősen ritka – történelmi momentumok egyike, amikor világosan kirajzolódik a rövid távú politikai valamint a stratégiai közösségi érdek közötti feszültség. Ahogy a PDL váratlanul az RMDSZ képébe vágta saját – egyetlen korábbi erdélyi magyar koncepcióval sem egyező – elgondolását a nyolc romániai megamegyéről, abból rögtön kiolvasható volt, hogy egyezkedési kényszer alakul ki a két kormánypárt között, hiszen az RMDSZ már rég benyújtotta a saját indítványát. A PDL közigazgatási bonapartizmusa, az eurokonformizált centralizmus ez esetben ugyanis nyilvánvaló ellentétben áll azzal az óvatos stratégiával, amellyel az RMDSZ megpróbálja előkészíteni a fejlesztési régiók keretein keresztül (a jelenlegi felosztás átalakításával) egy Székelyföld-szerű (Hargita-Kovászna-Maros) közigazgatási régió kialakítását, építvén a területi precedensek logikájára.

Bár mindeddig az RMDSZ sikeres volt az eurokonform centralizmussal szembeni kompromisszumok kimunkálásában és azok politikai sikerként való prezentálásában (maga a félkész kisebbségi törvény etatizált magyarságfelfogása is ebbe illik bele), ezúttal világosan szembe kell néznie Székelyföld egy makrorégióban való feloldásának, beolvasztásának fenyegetően lehetséges perspektívájával.

A pillanat történeti: Székelyföld most szembesül először területi-politikai kereteinek teljes elvesztésével. A székely székek dualizmuskori felszámolása (1876-ban) és helyettesítése az egységes magyar vármegyerendszerbe illeszkedő megyékkel ugyanis – bár felszámolta a középkori székely autonómiát, és azt nem helyettesítette a modern polgári közigazgatás sajátos státust lehetővé tevő valamilyen (ma aszimmetrikusnak nevezett) megoldásával – olyan közigazgatási keretet alkotott, amelyben, felemás módon, a „székelynek” tekintett megyék valamiképp fenntartották a különálló közigazgatás hagyományát. Ez élt tovább a királyi Romániában, majd a székely közigazgatási keretek adminisztratív értelemben újjászülettek a kommunizmus idején létrejött Magyar Autonóm Tartományban, illetve – kompromisszumosan – az utána létrehozott megyékben. Azokban a megyékben, amelyek az 1968-as 2. számú törvény alapján jöttek létre a Ceauşescu-korszak kezdetén, és amelyeket most, a PDL-tervezet alapján felszámolnának.

Miért fontosak az eddigi, mégoly tökéletlen területi-közigazgatási keretek? Mert még ezek a keretek is döntő súlyú szereplők Székelyföld régióvá képződésében.

Anssi Paasi, a regionális tudomány ismert finn képviselője szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriáként kell kezelni, melyben a meghatározó az, hogy a társadalom (ön)szerveződése mindig térszervezés is. A régió ezért nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek, a születés pedig, melynek során egy bizonyos régió a társadalom térbeli szerveződésének részeként kifejlődik, tulajdonképpen a régió intézményesülése.

Ebben a folyamatban Paasi négy szintet különít el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulását, azaz a határokét, amelyek azonban még nem rögzített területi határok, hanem csupán szociálisan és kulturálisan rögzültek, mint a „mi” és az „ők” elválasztásai; 2) a területi szimbólumok megszületését (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejöttét (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerését, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.

Ha mindezt a folyamatot a maga átfogó voltában látjuk, akkor szinte kijelenthetjük, hogy Székelyföld regionális újjászületése az első három szint tekintetében jelentős és konszolidált (önfenntartó) folyamattá vált, és tulajdonképpen a negyedik, hivatalos elismerést is tartalmazó szakasz az, amelyet a román államszervezeti bonapartizmus sikerrel akadályozott. Ebben a konszolidációs folyamatban pedig fontos szerepe volt az eddig létező, Székelyföld szimbolikus területi egységét még csak részlegesen átfogó területi-politikai keretnek.

Ennek a keretnek a megmaradása tehát a régióképződési folyamat támaszát, garanciáját jelenti, esetleg – politikai helyzettől függően – az elért szint konzerválását, mindaddig, míg a régió elismerése nem vezet effektív módon egy új keret kialakulásához.

A PDL tervezete viszont ennek megszüntetését tűzte célul, ami az intézményesülés eddigi folyamatának lassú leépüléséhez vezet, azaz fellazítja, majd relativizálja az első három szint intézményesülési eredményeit.

A stratégiai közösségi érdek tehát az, hogy amennyiben nem sikerül egy jobb, az intézményesülést inkább segítő területi-közigazgatási keretet elérni, a létező kereteket mindenképp meg kell őrizni.

Băsescu és Boc ezzel a stratégiai érdekkel szemben próbálja meg megtalálni a kijátszható, rövid távú politikai érdeket. A kisebbségi törvény csereszabatossá tételének kísérlete részükről ezt mutatja.

Csakhogy a két tétel nem azonos.

A kisebbségi törvénnyel a román kormány egy kicsiny magyar kulturális kormányzat bukaresti meggyökereztetését kínálja fel, ugyanis a hatáskörök meghatározatlansága, elkentsége olyan rejtett alkupozíciókat jelent, amelyek csak a bukaresti politika testközelében – a csak központi szinten létrehozott kulturális autonómiatanácsok révén – érvényesíthetőek. Ezzel szemben a regionális reform épp a kultúra terén eredményezhet (első szakaszban) reális decentralizációt, és egy esetleges székelyföldi régió kulturális intézményi kapacitása és forrásai talán a központinál is jelentősebbek lesznek. Így válhat a székelyföldi régió – amennyiben mégis létrejön például egy 8+1 megyés országos megoldás – az erdélyi magyar kultúra és nyilvánosság egyik centrumává.

Meglehet, hogy a régiós törvény kapcsán kirobbant vita épp ezt teszi felmérhetővé az RMDSZ, sőt az egész erdélyi magyar politikai elit számára. És ez az a kérdés, amelyben egy partikuláris érdek ismét egy stratégiai irányvonal támogatójává válhat. Mert az a kitartás, amellyel a jelenlegi Maros megyét az RMDSZ a székely régióba kívánja helyezni, egyben azt a törekvést is rejti, hogy a Szövetségben eddig meghatározó szerepet vivő marosvásárhelyi csoport megpróbálja politikai tőkéjét átvinni a székely régióba.

Egyben szemléleti váltás is ez, hiszen mindeddig az RMDSZ-gyökerű jövőképek „összmagyarságra”, a magyarsági meghatározottságok elsődlegességére és a lokalitások másodlagosságára alapoztak. Most viszont először jelenik meg az etnikai térszerkezet várható alakulása jövőképformáló tényezőként.

Reklámok