Lars von Trier: Melancholia (2011)

Alig egy hete arról diskuráltunk egy asztaltársaságban, hogy vajon van-e a mai filmművészetben – és egyáltalán, a művészetekben – olyan igazi provokatőr alkat, felforgató jelenség, aki nem a kanonizált trendforradalmárok langyos lábvizében áztatja artisztikus bütykeit, hanem pukkasztásának hitelessége és tétje – s ebből következően, némi veszélye – van. Én azt mondtam, hogy ha van ilyen, akkor minden bizonnyal Lars von Triernek hívják; nos, nem gondoltam volna, hogy az élet hamarosan tálcán kínálja álláspontom igazolását. A dán dog ma ismét beletenyerelt a levesbe, méghozzá alaposan: ennél messzebbre már nem is mehetett. A Cannes-i filmfesztiválon, ahol kereken tizenöt éve rendezői díjat, egy évtizede Arany Pálmát érdemelt, innentől persona non gratának minősül finoman szólva szerencsétlen mondatai miatt, új filmjét, a Melancholiát pedig előreláthatóan diszkvalifikálják.

Lehet, hogy azoknál, akik különféle lövészárkokból szemlélik a világ dolgait, úgysem érek el vele semmit, mégis sietnék leszögezni: jómagam cseppet sem rokonszenvezek Hitlerrel, nagyon határozottan nem tartom nácinak (és semmi hasonlónak) magam, s Izrael Állam megítélésében sem vagyok olyan szigorú, mint Lars von Trier. Az efféle kijelentéseket normális esetben védhetetlennek gondolom, és természetesen nem értek egyet velük. A szóban forgó esetet viszont azért nem tartom kifejezetten „normálisnak”, mert meg vagyok győződve róla, hogy Lars von Trier sem ért egyet önmagával, hangozzék ez bármily paradoxálisan.

A provokáció, ha igazi, és nem műmájerségből művelik, divatáramlatok által kipécézett tabuk minden következmény nélküli megsértése, halott oroszlánok rugdosása céljából (tényleg, mekkora hősiesség szükségeltetik a szekuláris nyugati civilizációban a katolikus egyház bírálatához vagy a szexuális „korlátok” „ledöntéséhez”?), mindig ironikus, brutális és konszenzustörő. Erejét nem az igazságtartalma adja, hiszen természetéből fakadóan szélsőségesen túlzó, bántó és kiegyensúlyozatlan – lényege nem abban áll, hogy igaza legyen, hanem hogy folytonosan mozgásban tartsa a szellemet, és időnként drasztikus eszközökkel figyelmeztessen arra, hogy a legegyértelműbben konszenzuális értékeinket sem muszáj természetesként elfogadnunk, újra és újra le kell porolnunk azokat, hogy továbbra is érvényesek lehessenek. Nem tespedhetünk bele a civilizációs közmegegyezésbe: időnként ránk kell üvöltsenek, hogy tudjuk, mekkora zajszintet vagyunk képesek elviselni.

Az igazi felforgatók sosem könnyű emberek: magánéletükben rettenetesek tudnak lenni, közéleti és művészi tevékenységük nyugtalanító és zavarba ejtő, pörformanszaikról ritkán dönthető el egyértelműen, hogy lángész művével vagy hamisítatlan blöffel állunk szemközt. Pályájuk többnyire nagy vonzások és taszítások, ordító önellentmondások közepette halad. Salvador Dalí a szürrealizmus avantgárd forradalmát össze tudta egyeztetni a reakciós falangizmussal és Franco-szimpátiával – a maga során és idejében mindkét attitűd megütközést keltett –; a baloldali és homoszexuális Pasolini, saját hívei értetlenségét is kiváltva, maró iróniával kommentálta a hatvannyolcas generáció közéleti és szexuális felszabadító törekvéseit. Az igazi felforgatókban, a natural born killerekben közös – és ez teszi őket világosan megkülönböztethetővé a konformista szalonprovokátoroktól –, hogy megnyilatkozásaikkal szinte mindig reális veszélyt vállalnak, provokációjukat pedig egész életművük és személyiségük hitelesíti.

Lars von Trier, a Hullámtörés, az Idióták, a Táncos a sötétben vagy a Dogville dühös rendezője, ez az egyedül következetlenségében következetes botrányhős már eddig is szinte mindegyik, az átlagosnál érzékenyebb társadalmi csoportot magára haragította: legutóbb, az Antikrisztussal például azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a boszorkányüldözések középkori örökségének terhét cipelő klérusnál és a harcos, jogvédő feministáknál egyaránt sikerült kivernie a biztosítékot. Cannes-i Hitler-manifesztuma végső soron logikus lépés: ennél szilárdabb konszenzus övezte tabut alig találni a nyugati civilizációban; s azt is tudnia kell, hogy ezzel mit vállal magára (intő példaként állhat előtte Mel Gibson vagy John Galliano esete). Lars von Trier lehet, hogy hülye, de nem náci – aki ezt elhiszi neki, annak nem tűnt fel a dán direktor kézfejére tetováltatott négy betű, amit felmutatott a szemle közönségének.

F. U. C. K.

Advertisements