Karády Katalin

Az, hogy Magyarországon minden bizonnyal nemsokára betiltják a dohányzást gyakorlatilag az összes zárt közintézményben, beleértve a kávéházakat, kocsmákat, éttermeket és egyéb „vendéglátóipari egységeket” is, számunkra egyetlen szempontból lehet érdekes:  hogy – nem is oly sok – idő kérdése, és Romániában borítékolhatóan ugyanez történik majd.  Nem szeretnék zsákbamacskát árulni: én magam dohányos ember vagyok (ezért is tudott a szívemhez szólni György Attila témába vágó írása); sajnos, teszem hozzá, mert nem tagadhatom, hogy tartok ennek lehetséges egészségügyi következményeitől. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a dohányzás köztéri szigorítását vagy teljes tilalmát emberi jogi kérdésnek tartanám – azt gondolom, hogy bármely ország törvényhozása szabadon dönthet arról, hogy egy efféle komplex problémacsomagot miként szabályoz, milyen jövőképet tart szem előtt. Egyikünknek sem vele született joga ott füstölni, ahol kedve tartja; a dolog mégis elszomorító, mégpedig pontosan egy olyan vonzata miatt, ami a füstvitában szinte egyáltalán nem jelenik meg érvalapként, mérlegelési szempontként.

Marlene Dietrich

Nézem a videót a parlamenti képviselők reakcióival: a sok klisészerű, sematikus pro és kontra érv között egyetlen ember van, akinek a szavaira felkapom a fejem. L. Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke (egyébként „civilben” költő, vizuális művész, borász) arról beszél, hogy a bagókérdésnek két oldala van: az egészségügyi vonzatokon túl a dohányzás kulturális kérdés is, és ezt nem szabad kihagyni a számításból.

Helyben vagyunk. A dohányzás elleni, az EU-n belül mindenütt egyre erősödő hadjárat nem magyarázható pusztán gyakorlati okokkal, néha egészen irracionális formákat képes ölteni: mi magyarázza például, hogy a vendéglátóhelyeken kötelező teljes elkülönítés vaskezű betartatása helyett az állam vállalja a totális tiltás okozta lehetséges gazdasági kockázatokat és társadalmi nyomást? Az, hogy ez nem csupán egy – természetesen jogos – egészségügyi indokokkal aládúcolt, adminisztratívnak álcázott lépéssorozat, hanem sokkal mélyebb tartalma van, még ha az intézkedéseket előterjesztő és végrehajtó, csekély értelmű bürokraták ennek nincsenek is tudatában. Ne legyenek illúzióink: a dohányosokat akkor sem hagynák békén, ha valahogyan sikerülne megoldani, hogy szenvedélyük semmilyen formában ne zavarja nemdohányzó felebarátaikat.

Pablo Picasso

Itt ugyanis, bizony, életmódháború folyik. A dohányzás problémája, elcsépelt fordulattal, csak a jéghegy csúcsa, ezért nem is érdemes önmagában, társadalmi-kulturális kontextusából kiemelve kezelni. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a posztkoloniális Nyugat rossz közérzete, megviselt lelkiismerete az ezredforduló tájékán tetőzött/-zik. Az elmúlt egy-két évtizedben turbósebességre kapcsoló, post-sixties, keleties ihletésű, de hozzánk nyugat felől visszaszivárgó, spirituális-ezoterikus hangulatelemekkel megbolondított öko-bio-naturista életmód-forradalom számára semmi sem elég korszerű, ami a hagyományos (kis)polgári kultúra életmódmodelljének része. A vitathatatlanul jogos egészségügyi, környezetvédelmi megfontolásokat azonban – lehetetlen nem észrevenni – morális alapvetés is színezi: az európai ember egyebet sem tesz, mint árt önmagának és környezetének, ráadásul a gyarmatosítás elmúltával is igyekszik rákényszeríteni értékvilágát és akaratát más, „természetközelibb” és „ártatlanabb” kultúrákra, illetve a saját társadalmain belüli védtelen csoportokra. A vegetarianizmus például nem „csak” azért magasabbrendű a húsevésnél, mert az utóbbi állítólagosan egészségtelen, ergo önsorsrontás, hanem azért is, mert sérti az „állatok jogait”. (A felnövekvő generációk számára követendő magatartásmintákat nyújtó hollywoodi sztárok tucatjai versengenek, hogy melyikük képes több pénzt áldozni valamely veszélyeztetett gorillapopuláció megmentésére vagy szőrmeviselés elleni kampányra, jobb esetben a harmadik világ országainak megsegítésére. Ami szép és nemes dolog, bár nem bánnám, ha legalább egy akadna közülük, akit mondjuk a moldvai csángók áldatlan állapota is képes lenne lázba hozni.)

G. K. Chesterton

A türelmetlen radikalizmusával tüntető életmódreform legfőbb üzenete: érezd magad rosszul, nyugati ember, amiért úgy élsz, ahogy élsz, de amúgyis eszedbe juttatom a vétkeidet naponta, ha másként nem megy, hát felülről, vagyis hatalmi-adminisztratív módon. Ebben egyként szövetségesre talál a mindent mániákusan túlszabályozó emberjogi liberalizmusban és a testi „megtisztulást” az emelkedett lelkiség előfeltételének tekintő, valláserkölcsi megalapozottságú konzervatív fundamentalizmusban (utóbbi híveinek figyelmét felhívnám a megrögzött dohányos és serivó, derűsen katolikus hitvitázó íróra, G. K. Chestertonra, talán hallottak már róla). A probléma morálisként való tételezése miatt fordulhat elő, hogy az állam – „népnevelőnek” szánt jogi eszközökkel – az emberi élet olyan területeire téved be, amelyhez az égvilágon semmi köze nincs: például beleszól abba, hogyan vágod le a tulajdonodat képező disznót vagy rágyújthatsz-e a saját gépkocsidban. Félreértés ne essék: undorító dolog az autód zárt légterében a kisgyereked orra alá fújni a füstöt, ez nem vita tárgya – de ugyanúgy nem garantálja semmi, hogy a lakásod zárt ajtaja mögött nem teszed meg ugyanezt. És akkor mi lesz a következő lépés: szabályozni fogják azt is, rágyújthatsz-e az otthonodban? Tényleg nem érzi senki – beleértve a nemdohányzókat – az ebben rejlő veszélylehetőséget?

Winston Churchill

A dohányzás megannyi formája (cigarettázás, szivarozás, pipázás) a meghaladni kívánt – és nálunk, Kelet-Közép-Európában a kommunizmus által amúgyis szétzüllesztett – polgári kultúra kitüntetett velejárója. A kávéházi élet, az európai tradícióban legalábbis, nem képzelhető el dohányfüst nélkül, mint ahogyan szeszes italok nélkül sem, pedig tudjuk, az alkohol öl(het), butít(hat) és nyomorba dönt(het), nem csak azt, aki mértéktelen mennyiségben fogyasztja, hanem azt is, aki az illető környezetében éli életét. Ennek ellenére gazdaság- és – mondjuk ki – kultúraellenes merénylet lenne a borforgalmazás betiltása – vagy teljeskörű kitiltása a nyilvános térből. Ha a Montparnasse kultikus művészkávéházaiban nem lehet elszívni egy szál cigarettát a kávé mellé – mint ahogy nem lehet –, az, túlzás nélkül, a kultúránk egyik szakaszának végét jelzi. Pontosabban azt, hogy a civilizáció, már megint, felülkerekedett a kultúrán. A dohányzást totálisan száműzni kell a közösségi térből, mert egészségtelen és büdös; bár komoly feladat elé állítja korunk moralista életmódreformereit, hogyan leplezhető el az egészségesen felnövekvő nemzedékek elől: ez a kétségkívül káros és költséges szokás elválaszthatatlan Ady Endre költőiségétől, Mark Twain életbölcsességétől, Humphrey Bogart férfiasan zilált eleganciájától, Marlene Dietrich hangjától és nőiségétől, Albert Einstein tudósi nagyszerűségétől, Pablo Picasso felforgató művészlététől vagy Winston Churchill államférfiúi habitusától. Ahogy a nóta mondja: „Hamvadó kis fehér parázs,/megremeg az éjben, úgy veri a láz,/nyugszik a tálca hamus peremén,/az ő sorsa pontosan enyém.” És fene tudja, talán jól van ez így.

Reklámok