Tessék, feloszlott a Hobo Blues Band, mielőtt észbe kaptam volna. Nem szeretnék nosztalgiázni – bár annak is van létjogosultsága, ha igényesen teszik –, mert kénytelen lennék az édeskés múltidézést jókora adag képmutatással vegyíteni: mert igaz ugyan, de még mennyire az, hogy a Középeurópai Hobo Blueson, a Kopaszkutyán, a Vadászaton nőttem fel, úgymond, hogy mai napig megvan valahol a saját kezűleg, festéksprayjel dekorált HBB-pólóm, hogy részt vettem néhány koncertjükön plusz egyéni Hobo-esteken, ámde mégis. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta nem hallgattam már a zenéjüket, talán távolságtartóbb vagy kritikusabb lettem, de valahogy kikerültek a látókörömből, és ottragadtak valahol a múlt és jelen közti meghatározhatatlan szellemi senkiföldjén, ahol az igazán fontos, de immár időlegesen használatból kivont dolgokat raktározza el az ember.

És most azt látom, hallom, olvasom, hogy 33 év után megszűnt a Banda, s ez – amellett, hogy egyáltalán nem lep meg, sőt – mégiscsak továbbgondolkodásra késztető fejlemény. A HBB ugyanis – és személyesen Földes „Hobo” László – fontos része az elmúlt három évtized magyar önismeretének, és szerepe nem pusztán a zenei-szórakoztatóipari életben elfoglalt helyéből fakad.

Jellegzetesen kelet-közép-európai történet ez, indulásától kezdve. 1978-ban, amikor a zenekar megalakult, már kissé megkésett jelenségnek számított: a Hobo-féle attitűd és muzsika a hatvanas évek nagy ellenkulturális forrongásából, a Kerouac vagy Ginsberg fémjelezte, jellemzően tengerentúli beatnik backgroundból nőtt ki – de hol volt már ez a nagy reményekkel és hamis illúziókkal kecsegtető világ a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején, amikor már a jövő nélküliséget hirdető punk és a rózsaszín álomvilágot szimuláló diszkópop első hulláma is lecsengőfélben volt?  Hát itt, K(u)K-Európában, még ha meglehetős hangsúlyeltolódással és magyaros ízekkel fűszerezve is, de ugyanolyan bájosan elkedvetlenítő megkésettségben. Így történhetett, hogy ennek a zenének az elsődleges célközönsége, életkor tekintetében, nem egészen az lett, amelynek eredendően lennie kellett volna: az önmisztifikációja szerint állítólagosan „nagy” generáció lassan pocakosodó pannon dandárja többnyire Koncz Zsuzsára meg Zoránra volt rákattanva, nem az Üvöltésre vagy a feketebárány-fílingre.

A rockzene márpedig, minden ellenkező híresztelés dacára, meglehetősen efemer műfaj, ki van szolgáltatva a múló történelmi idő szeszélyeinek és sürgető szükségleteinek – ebben különbözik, többek közt, az úgynevezett klasszikus komolyzenétől vagy épp a költészettől. Lehet persze berzenkedni, hogy a rock örök, de számomra teljesen világos, hogy az igazán jó rock’n’roll nem önmagában, kortalan és zárt öntörvényűségében létezik, hanem közege van, hordozza annak a világnak a közérzetét, belső ritmusát, levegőjét, amely kitermelte magából; később is érdekes lehet, de van egy természetes élettere. Hobo pedig, fél lábbal az anyanyelveként beszélt ellenkultúrában, fél lábbal pedig – intellektuális „elhajlásai”, a József Attila-, a Villon-Faludy- vagy újabban a Pilinszky-vonal révén – a magaskultúra terrénumain állva ennek a lélegzetvételnek a ritmusát kapta el mesterien, és közvetítette nagyobb hatásfokkal, mint bármilyen szociológiai esettanulmány vagy virágnyelven fogant irodalmi mű. A későkádári korszak (nálunk, Romániában: a legátkosabb évek), majd a polgári demokráciába való átmenet, „a szabadság magányos dolog” keserű felismerésének levegője ez: aki nem szívta be soha, nem fogja érteni és értékelni, amit ez az ember és változó összetételű, legendás zenekara művelt harmincegynéhány esztendőn keresztül. Az én korosztályom tán az utolsó, amelynek tapasztalat- és élményvilága ebből táplálkozik, a Facebook-generáció számára jóformán semmit sem mond már – és ez nem azért van, mert felborult a világ rendje, hanem ellenkezőleg, mert éppenhogy nem borult fel. Tökéletesen megértem Hobót, hogy nem akar „fantomzenekart” csinálni – ez bizony valóban az Apák rock and rollja.

Meghalt Cseh Tamás, most pedig megszűnt a Hobo Blues Band. Úgy tűnik, felnőtt az átmenet nemzedéke: a nemzedékem.

Tavaly szeptemberben egy jubileumi Faludy György-emlékrendezvényre voltam hivatalos a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Budapestre; a beszélgetés után, kifele jövet, majdnem beleütköztem Hobóba: mondhatni váltottuk egymást, ő a Faludy-estjét jött behangolni. Sosem álltam, a szó szoros értelmében, ilyen közel hozzá – s bár megkísértett a gondolat (mit nem adtam volna egy ilyen alkalomért kamaszkoromban!), hogy autogramot kérjek, végül mégsem tettem.

Azt hiszem, nem is fogok már soha.

Advertisements