Orbán Viktor európaelnöki antréja újabb, nem túl barátságos kommentártömeget zúdított a nyugati sajtóból Magyarországra. A nagy lapokból – Die Welt, Le Monde stb. – felszálló címkefelhő pedig összeér a magyarországival, azzal a nyilvánosságban szállongó jelzőtömeggel, amelynek kibocsátói – immár érzékelhetően – mérhetetlen indulati potenciáljukhoz keresnek mind újabb és újabb szavakat. Semmi kétség: ma már ugyanolyan fundamentalizmus süt ki mondataikból, mint amilyen például a Magyar Gárda másfél évvel ezelőtti szószólóinak nyilatkozataiból. Persze: egészen más szavakat használnak, ha pedig ugyanazon szavakra kell fanyalodniuk, akkor azt angolosan-amerikaiasan Ice-T szájába adják. Így lesznek a kibírhatatlan magyar kormánypárti magyarázkodók: asshole-ok, motherfuckerek

Nade, címkefelhők kollízióján innen és túl, a kibontakozó hitvita mögött látnunk kellene a kérdés gyökerét.

A megosztó kérdés márpedig az, hol látjuk Magyarország helyét és lehetőségeit. Ott-e, ahol – az Európai Unió belső peremén – azt már kijelöltek a számára a korábbi helyosztók, vagy ott, ahol a maga számára merészkedik elképzelni és alakítani, ahova helyteremtő, bár rizikókat vállaló politikával betörni készül. A politikailag polarizált és metaforizált közvélekedésben ez a „merjünk kicsik lenni” és az Európával irreálisan szembemenő „kurucos kirohanások” ellentéte.

Úgy is mondhatnánk: a barátság versus ellenségesség politikai különbségéről van szó, aminek értelmezéséhez viszont már van teoretikus támaszunk.

Az egyikre a konszenzusorientált, a másikra a konfliktusorientált politikafelfogás alapoz (komoly filozófiai háttérrel rendelkezik mindkettő, Arisztotelésztől Carl Schmittig). Talán nem tévedünk, ha a „merjünk kicsik lenni” mögött Magyarország ama geopolitikai önfelfogása rejlik, önnön helyzetének az az appercepciója áll, amely a kilencvenes évek első felének és közepének élményeiből fakad, amikor Magyarország politikusai úgy érezték, egy jó európaiasodó térségbe lépünk be, barátok közé. Európa tudja, mi a jó, s ha úgy tudja, akkor azt minden további nélkül átvehetik tőle a magyarok, szóljon az bármilyen új szabályról.

Az így érvényesülő barátságfogalom – mely tagadja a Jóról alkotott, potenciálisan rivalizáló felfogások konfliktusosságát – ígéretes támpont volt a magyar politikusok számára, és abba a felfogásba torkollt, hogy „Európa mindent megold”. Nem kell – mert nem jó – tehát konfrontációkat vállalni itt, a Balkán és az Oroszunió határán, mert az európai demokrácia nyugodt csendje szép lassan amúgy is átvezényli a kismagyar beágyazottságot valami sokkal előnyösebbe. És hogy ez tényleg előnyös lehet Magyarország számára, azaz, hogy nyerni lehet a konfliktusmentességen – nos ez az eminens rendszerváltó képének birtokában hihető, megjátszható alternatívának tűnt. A „merjünk kicsik lenni” tehát nem csupán kádári kismagyar reflex volt, hanem beleillett az európai egységesülés kezdeti szakaszának logikájába is.

De mi változott meg? Mi ad most érveket az orbánus Magyarország kurucos lehetőség-feszegetéseinek?

Először is, van valami, ami közvetlenül a politika logikájából következik. A barátságosság politikája nem tud hosszú távon sikeres lenni; amint már Cicero is észrevette, a politikai barátság erőltetése – paradox módon – előbb-utóbb megosztottsághoz vezet. Vagy gátolja a cselekvést. A politikában ugyanis a cselekvés elválaszthatatlan a konfliktusvállalástól. Sőt, a konfliktusvállaláson keresztüli cselekvés az igazán formatív, hiszen azzá tesz, amivé válhatunk. Csak konfliktusokon keresztül ismerjük meg igazán szándékainkat és céljainkat. Konfliktus és cselekvés nélkül nincsenek célok és szándékok, csak képzelgések.

Másodszor: bár az Európai Unió a barátságosság politikájára épül (szemben az Egyesült Államokkal, amely nagyságát abból nyerte, hogy belső politikai közösségét az ellenségesség politikáján nevelte fel), nem tudta megszüntetni az országai közötti, történelemből és gazdasági-hatalmi súlykülönbségből adódó konfliktusait. Csupán átcsomagolta azokat, domesztikálta a konfliktusok kibontakozását, egyenlőségformákba öltöztette az egyenlőtlenségeket.

Azonban az egyenlőtlenségek fennmaradtak az Európai Unióban, és most, a világgazdasági válság folyamatában új történelmi rangsort alakítanak. De ezt a helyezkedési versenyt az egyenlőségformák domesztikált keretei közt kell megvívniuk egymással az uniós tagoknak (az Unió egészének világhatalmi pozícióját most zárójelbe téve), és különösképpen a kelet-közép-európai új tagállamoknak, melyek már jelenlétükkel is kihívást jelentenek az EU nagy államaival szemben. Az egyenlőségformák sorompói között ugyanis már a francia-német tengely sem érvényesíti oly könnyen meghatározó szerepét, dominanciáját. A huszonhét tagú EU-ban a nagy államoknak már nehezebb fenntartaniuk a korábbi dominanciaviszonyokat, és nem csupán a mezőny kiszélesedése miatt, hanem az egyenlőségformák fenntartásának kötelezettsége okán is.

Alighanem, itt találjuk az orbánus Magyarország konfliktusainak az okát. Magyarország most konfliktusokat vállalva kívánja feltárni saját, megváltozott mozgásterét. A korábbi gondolkodási sémák szerint ez – önsorsrontás. Mégis, megkerülhetetlen lépés, szükséges fordulat. Egy elgondolkodtató párhuzam: nemrégiben Románia geopolitikai helyzetét elemezve George Friedman kifejtette, a románok csak akkor tudnak érdekesek lenni mások számára, és némi presztízsre szert tenni, ha gondba ejtik a nagyokat, az Egyesült Államokat, Oroszországot, Németországot, tehát felhagynak kényelmes, kockázatmentes alkalmazkodási attitűdjükkel. Ha vállalják saját történelmüket, ami nincs – tette hozzá.

Az Európai Unió sem lehet más logikájú, benne a tagok formális egyenlősége nem törli el az egyenlőtlenségek történetét. A múltat nem lehet az európaiság szőnyege alá seperni, vagy ha mégis, akkor az olyan brüsszeli szőnyeg lesz, amelyet mindenki másnak lát.

Advertisements