2010. december


Valami fin de siècle kezdi belengeni az RMDSZ világát Markó Béla lemondásával. Vegyes érzelmek kavargása, homályos végtudat, az újrakezdés tanácstalansága…

Valóban: Markó korszakmeghatározó, a kongresszusra immár 18 évet betöltő elnökségének súlyos öröksége olyan erős keret, amelyet mind a gondolkodásban, mind a politizálás stílusában nehéz egyből meghaladni. Már csupán amiatt is, mert a benne levő „történelmi determináltság” lassú szétfoszlásáról igazi viták nem folytak. Markó-doktrínáról ugyan sokan beszélnek, de stratégiai tartalmának megfejtésére kevesen vállalkoznak.

Úgy gondolom, a Markó-doktrínának két sarkalatos pontja van.

(tovább…)

Reklámok

We will create a civilization of the Mind in Cyberspace. May it be more humane and fair than the world your governments have made before. (John Perry Barlow)

A világ csak ül a televízió- és számítógép-képernyők előtt, és nézi, amint az Anonymous képződmény sorra nekimegy világcégeknek, állami intézményeknek, és rendre megbénít ügyészséget, kormányt, hitelkártya-céget, bankot. Ugyanúgy nézi, mint ahogy a zene- és filmipari mamut(inkább hiéna-)társaságok évekig nézték a fotelből, amint gyakorlatilag az orruk elől lopják el az árut. Pedig ez nem valóságshow, nem detektívsorozat és nem is dokumentumfilm a Discovery-n. Új világ jön, de felkészülni – amint az ilyenkor lenni szokott – senki nem siet. Talán nem is lehet.

(tovább…)

Teljesülni látszik az öntudatos feministák álma: jelen állás szerint jövő évtől romániai nők tízezrei fognak visszatérni egyéves gyereknevelési szabadság után a munkaerőpiacra, jelentősen javítva ezzel a női foglalkoztatottság mutatóit. Erre – mármint a munkaerőpiacon való megjelenésre – sürgősen szükségük is lesz, másként nehezen tudják majd fizetni az egésznapos foglalkoztatottságú bébiszitterek vaskos bérét, hacsak be nem költöztetik a nagymamát az albérleti kisszobába.

(tovább…)

December másodikán este 10 óra 3 perckor kaptam egy sms-t Papp Attila Zsolt barátomtól. A szöveg így szól: Eljöttem a Győzelem mozi utolsó vetítésére. Összecsomagolva minden. Hárman vagyunk. Nagyon szomorú.

Gondolom, világos: nem voltam ott. Nem tudtam elmenni. Nem nagy ügy. Nem az egy olyan nagyvilágban, ami egy ideje nem szokott összedőlni. És mégis, bennem összedőlt. (Bizony, vállalom a pátoszt, és azt is, hogy ezzel kicsit időm-múlttá válok.) Az a kisvilág, ahol szerelmes csókokat váltottam egy névtelen lánnyal, közben a vásznon 1867-et írtak, Charles Bronson küzdött a Gonosszal, odakint pedig 1980-at, és mit nékünk Hekuba, ha Wild Bill Hickok legyőzi a rettenetes Fehér Bölényt. Az a kisvilág, ahol egy hétig naponta végigénekeltük az Illés koncertfilmet (a cenzori változatot, persze, a Nemzeti dal és a Sárga rózsa nélkül), és csodák csodájára, nem szólt ránk a kutya se.

Ez a kisvilág ma nem létezik. Lehet hogy egy napon szép lesz, meg új, meg korszerű. Sőt, jobb. Várom, persze. Addig meg járok a mozitemetőbe. Vörös Csillag (milyen bájos), Munkás (kicsit Apolló, 13 persze), Uránia (kicsit Favorit, hogy miért, nem értem), Új Idők (ez is szép volt), a főtéri kertmozi, a két negyedi mozi (ahova nem jártam), és most a Győzelem.

Na ja, a végső győzelem még nem jött el. Mehetek a még élő Művészbe, s jövőre tán az újjászülető Florin Piersicbe is. Meg a mallokba. Mondom, a nagyvilág nem dőlt össze. Még úgy sem, ahogy a Zorbában szokott. No né, ez is egy film. Nagyon kortárs. Nagyon miénk. Lehet nevetni.

« Előző oldal