A Heti Válasz által elindított „Lendvai-ügy” nagyjából lefutott: a kérdés, hogy „informátor volt-e, vagy sem Paul Lendvai” most is kiszolgálta a magyar szellemi táborok ama folyamatosan fennálló igényét, hogy újrateszteljék a közöttük húzódó demarkációs vonalat.

Paul Lendvai – írta a Heti Válasz – „önkéntes informátorként” jelentett 1985-ben a kádári Magyarország külügyminisztériumának egy jelentős magyar ellenzéki rendezvényről.  Az erről kibontakozó vitában, a téma online-pörgésében sok olyan hozzászólás született, amelyet a kritikus, de nem elmélyült elemző inkább a holdudvaronci pozíciók újrakijelöléseként könyvelhet el. És jóval kisebb azok száma, amelyek – a politikai obulusok letételén túl – a továbbgondolás perspektíváját is megvillantják.

Érdekes módon, két, jobbára Lendvai védelmében született írást kínál ilyen látószöget.

Aczél Endre az ÉS-ben megjelent publicisztikájában azt bizonygatja, hogy szokványos újságírói technikáról van szó, a magyar hatóságok jóindulatának karbantartásáról annak érdekében, hogy Lendvai megőrizhesse vezető Kelet-európai szakértői-szakkommentátori pozícióját a nyugati médiában – abban az újságírói világban, amelyben akkor – a berlini fal leomlása előtt – Bécs volt a legkedvezményezettebb helyzetben a kelet-európai hírek beszerzése tekintetében.

Hasonlóképpen érvel Seres László is, aki szerint „Lendvai túllépi ugyan a szokványos újságírói szerepet és valószínűleg teljesen fölöslegesen átad egy infót a bécsi magyar nagykövetségen”, de ezzel célja van: alkuszik a magyar hatóságokkal, hogy jelen lehessen az 1985-ös magyarországi ellenzéki rendezvényen, amelyről egyébként a magyar szolgálatok és a kommunista párt elég pontos információkkal rendelkezett.

Mit mondhatnánk erről az újságírói technikáról, alkupozíciókat teremtő információszerzési gyakorlatról? Annyit mindenképpen, hogy ilyen technika létezett és létezik.

Csakhogy egészen más összefüggésben, mint ahogy a Lendvai-ügyben felvetették !

A klasszikus alaphelyzetben a politikus és az újságíró fura egymásrautaltságban él. A politikusnak el kell adnia önnön imázsát, alakítania kell a neki kedvező irányba a politikai agendát, és ehhez szüksége van az újságíróra. Az újságírónak is szüksége van a politikusra mint politikai hírforrásra, de nem azokra az információkra, amelyeket e hírforrás kibocsát, hanem olyanokra, amelyeknek ő az egyedüli kedvezményezettje, tehát kiszivárogtatásokra – úgynevezett leaks-re – és más exkluzív értesülésekre. Az újságíró tehát leaks-eket vesz, és ezért imázs-terjesztéssel fizet a politikusnak. Mindez, amint Mazzoleni egyik könyvében leírja, leginkább a parlamentekben kialakuló kommunikációra jellemző, ahol a politikusok és az újságírók szimbiózisa oly intenzitást is elérhet, amely már-már a szabadkőműves típusú testvériségekre emlékeztet. Erre a parlamenti televíziós közvetítések bevezetésekor derült fény, amikor mind politikusi, mind újságírói körökben ellenállás alakult ki e közvetítésekkel szemben, aminek oka a félelem volt. A rettenet, hogy a politikusok és az újságírók közötti szoros és diszkrét kapcsolat veszélybe kerül, hogy a szimbiózis megszűnik.

A szimbiózis és a cserelogika Lendvai esetében azonban egész más természetű volt. Ezt mind Aczél, mind Seres észreveszi, anélkül azonban, hogy levonja ennek minden konzekvenciáját.

Nem elég ugyanis észrevenni, hogy Lendvai az osztrák szociáldemokraták és a kádári Magyarország közötti jó kapcsolatok egyik működtetője és ezáltal kedvezményezettje is volt. Nem elég felfigyelni, hogy minden informátori gesztus ellenére Lendvai nem Kádárék, hanem valójában a bécsi szociáldemokrata kormányok iránt volt lojális.

Látni kell emellett azt is, hogy az újságíró Lendvai működtetése mögött – akkor, Kreisky kancellársága alatt – a meghatározó a két világbirodalom érintkezése volt. Pontosabban az, hogy a Lendvai-féle közvetítésre a két rendszer közötti leglágyabb érintkező zónában került sor, tehát geopolitikailag is kitüntetett miliőben, hiszen a két világrendszer között akkor elég kevés ponton létezett érintkezés. Hogy a Bécs-Budapest tengelyen ez valamiféleképp létrejött „a roppant ügyesen egyensúlyozó, Kádárékkal majdnem intim jó viszonyt ápoló, minden konfliktustól irtózó osztrák politika” (Aczél) révén, abban kétségtelenül szerepe volt a Monarchia osztrák-magyar egyensúlytörténetének és annak a kulturális világnak is, amelyet ez kialakított.

Lendvai tehát nem a klasszikus újságírás-politika szimbiózisban élve „közvetített” – szimbionta volta sokkal inkább kapcsolódik ehhez a kulturálisan is determinált politikai közvetítéshez. Ez volt akkor a meghatározó szerepe, és Aczél Endre ezt próbálja banalizálni, amikor a (geo)politikai szimbiontát belemossa az újságíróiba.

Az igazi kérdés ma viszont már nem az, hogy milyen szerepet vitt Lendvai a Kreisky und Kádár-szimbiózisban, hanem az, hogy mi lett ebből a rendszerváltás után.

A K.u.K-szimbionta Lendvai ugyanis lassan visszavedlett újságíróvá, aki azonban nem adta fel befolyásoló részesedését a magyar politikai életben. És ahogy az 1989 előtti szembenállás idején az ORF stábját vezető újságíró a „demokratikus értékek” nevében és érdekében forgalmazta azokat az információkat, amelyeket a K.u.K-szimbionta kedvezményezett pozíciójában megszerzett, úgy következik mindebből az, hogy most is a „demokrácia védelmének” (osztrák szociáldemokrata) nézőpontjából vizsgálja és értelmezi – immár újságíróbban – a magyar politikai világot.

Befolyása azonban nem lenne jelentős, ha a K.u.K-szimbionta világnak nem alakult volna ki magyar oldalon is a párja. A kádári nyitottság lágyabb médiavilágában ugyanis presztízst szerzett az az újságírói réteg, amely egyszerre volt a rezsim támasza és a „világdemokrácia” nyelvének birtokosa (Aczél, Avar…)

Hogy a két oldal szimbiontáinak egymásra találása (amely most a Lendvai védelmében írt cikkekben is megvillan) több véletlenszerű eseménynél, azt egy kis magyar-román komparatisztikán keresztül mérhetjük fel igazán. A román politikai életet e pillanatban is a baloldal európai elszigeteltsége jellemzi, szemben a román jobboldallal, amelynek sokkal több szellemi ágense van a nyugati államokban. Ez nem csupán a román emigráció hagyományos jobboldaliságával és Nyugaton is elismert kulturális teljesítményével magyarázható, hanem azzal is, hogy Romániának nem jutott olyan világrendszerek közötti közvetítő pozíció, mint Magyarországnak a Budapest-Bécs–tengelyen. Nem változtatott ezen Ceauşescu különutassága sem, mert az nem szervesült kifele kulturális attitűdökben (jóllehet, a 68-as különutasság az országon belül jó előkészítője volt a nemzeti kommunizmusnak).

Nyugati közvéleményt befolyásoló potenciállal emiatt – a szimbionták nélküli – Romániában csak a jobboldal rendelkezik, és ebben nem a jobb „román demokrácia iránti egyetemes aggódása” a vezérmotívum, hanem az országon belüli állapotok konkrét bírálata. Láthatóan nagy különbség ez Magyarországgal szemben, ahol a szimbionta-világok maradványainak találkozása a baloldal nyugatbefolyásoló részesedését erősítette. Ebben kétségtelen szerepe volt annak is, hogy posztkádári szimbionták az MSZP-SZDSZ-koalícióval legitimációs többletre tettek szert. Az SZDSZ-alapítók antikommunista magjának „világdemokráciára” hangoltsága jól összeházasítható volt a posztkádári szimbionták által átörökített közvetítői attitűddel, és ez az összeolvadás – úgy tűnik – az SZDSZ bukása után is még jó ideig fennmaradásra van ítélve. A szimbiontáknak ugyanis múltjuk feledése és feledtetése érdekében is szükségük van a „világdemokrácia” aggódó nyelvezetére. Sok képviselőjük ma, a szimbiózis megszűnése után a roninok sorait gyarapítja, akiknek feladatuk már nincs, csak fegyverük: a nyelv, amelyen globális hevülettel félthetik a demokráciát.

Advertisements