Valami fin de siècle kezdi belengeni az RMDSZ világát Markó Béla lemondásával. Vegyes érzelmek kavargása, homályos végtudat, az újrakezdés tanácstalansága…
Valóban: Markó korszakmeghatározó, a kongresszusra immár 18 évet betöltő elnökségének súlyos öröksége olyan erős keret, amelyet mind a gondolkodásban, mind a politizálás stílusában nehéz egyből meghaladni. Már csupán amiatt is, mert a benne levő „történelmi determináltság” lassú szétfoszlásáról igazi viták nem folytak. Markó-doktrínáról ugyan sokan beszélnek, de stratégiai tartalmának megfejtésére kevesen vállalkoznak.
Úgy gondolom, a Markó-doktrínának két sarkalatos pontja van.
Az első: az erdélyi magyar érdek deliberatív meghatározásának elutasítása. Nincs szükség annak szervezett és nyilvános, vagyis „társadalmi” megvitatására, hogy mi a közös magyar érdek, mert ezt „mi” tudjuk. Az erdélyi magyar érdeket nem kell folyamatos politikai ütköztetésben újrafogalmazni, az „eleve tudható”. És Markó mindezt nem a nemzeti mivolt „túlfeszült lényeglátójaként” mondja; nála az erdélyi magyar érdek vitathatatlansága mintha az 1989 előtti korszak szocialista nyilvánosságában, annak – egyfajta közírói kultúrában kitenyészett – összekacsintós konszenzusában gyökerezne. Fontosabb beszédei mindig éltek az írói parabola eszközével, bővelkedtek metaforikus fordulatokban, amelyekben a „mi” mindig a magyarság 1990-es érzületi egységét előfeltételezte és célozta. Olykor e beszédek egyenesen ennek az egységnek időn túli védelmében születtek.
A másik: a magyarság kollektív státusáért folytatott küzdelem pártpolitikaivá és egypártivá szűkítése. Az a tétel, hogy sikert ezen a téren egyedül az RMDSZ koalíciózása hozhat, és minden társadalmi mozgalom, alternatív – főleg RMDSZ-en kívüli – politikai út csak ront ennek esélyein, hiszen szűkíti a koalíciózó RMDSZ mozgásterét, megkérdőjelezvén annak magyarságképviseleti legitimitását a román partnerek szemében.
Olyan sarokpontja ez a Markó-doktrínának, amely mellett mindig könnyű érvelni a politika felszínén, hiszen az elemi logika azt láttatja, hogy egy erős párt többet tud elérni, mind kettő vagy több – a gyengébbek és (természetesen) az együttműködni nem tudók. Csakhogy az alternatív út megtalálása nem azonos az egypárti vs. többpárti képviselet kérdésének megválaszolásával. Hogy mi lenne e szűkítésen túli stratégia tartalma, azaz, milyen együttműködés lehetne RMDSZ és mozgalmak, RMDSZ és a többi magyar párt között, a válsághelyzeteknek milyen kiaknázása lenne célravezető – igen! a román politikai rendszer átalakításában olykor a „minél rosszabb, annál jobb”-ra is kell játszani ! –, nos az erre adandó válaszokat nem kereste a doktrína.
Most az örökösökre vár a feladat, hogy csendben leválasszák az RMDSZ-t a Markó-doktrínáról.
Nem könnyű a feladat, hiszen másfél évtizedes gondolkodási sémákról van szó. És maga Markó – akinek mint örökhagyónak „méltó helyet” kell találni az RMDSZ-ben (Eckstein szerint) – már csupán az értelmiségi politizálás hagyományai szerint is tesz majd a doktrína, politikai életműve védelmében.
Az örökösök azonban e pillanatban nem foglalkoznak a Markó-doktrína leváltásával.
Sőt, Kelemen Hunor csendben letapogatott és kivitelezhetőnek találtatott megválasztatása egyenesen a Markó-doktrína továbbvitelét célozza. De Eckstein-Kovács Péter is erre a talapzatra építi belső választási kampányát. Pontosabban: egyfajta visszatérést vizionál a brassói alapokra, „belső sokszínűséget”, a pluralizmus helyreállítását ígéri.
Persze, ez az „egy lépés előre, két lépés hátra” szokványos taktikai elem egy olyan közegben, ahol a belső rend átállítása nem forradalmi elitcserével történik. A lassú változtatást az örökösök mindenképp fontolgatják, sőt, elő is készítik óvatosan. De követelik a váltás körülményei is.
Mit jósolhatunk?
Eckstein-Kovács Péter elnöksége alatt – ami, persze, kevéssé valószínű – hamarabb bekövetkezne az, hogy az RMDSZ elfogadja a pártszerű működés minden konzekvenciáját, köztük azt is, hogy egyenlő partnerként kezelje az EMNT még be nem jegyzett pártját vagy az MPP-t. Az ő személye és politikai habitusa egyben az erdélyi magyar politikai paletta ideológiai letisztulását is felgyorsítaná, hiszen vezetése alatt az RMDSZ nem csupán pozicionálisan – azaz: kapcsolódásai révén – maradna a magyar balközép közelében, hanem ideológiailag is közelítene hozza, miközben a román politika világában a „közép” konzerválására törekedne továbbra is, ami az RMDSZ koalíciós potenciálja megőrzésének egyik feltétele, jóllehet, távolról sem biztosítéka.
Kelemen Hunor is csak látszólag vinné tovább a markói doktrínát. Megválasztásában a székelyföldi arcvonalnak (az Antal Árpád – Tamás Sándor – Borboly Csaba által képviselt laza szövetségnek) lehet döntő szerepe, de ennek ára olyan strukturális váltás, ami kikezdi a Markó-doktrína szervezeti alapjait. A székelyföldi önkormányzati szféra megerősödése és erőcentrummá válása most már megállíthatatlanul napirendre tűzi a székely kérdés RMDSZ-en belüli, szervezeti és programszintű megjelenítését, azt, ami ellen Markó Béla, az 1989-es érzületi egység hályogkovácsa és kíméletlen politikai ügynöke oly sokáig sikeresen fellépett.
2010. december 14. at 17:37
Mindig is úgy láttam, hogy az “egység és pluralizmus” erdélyi magyar (ál)dilemmájának feloldója “az erdélyi magyar érdek deliberatív meghatározása” lehet, vagyis egyfajta konszenzusalapú, deliberatív politika, amely ötlete elég népszerű a kortárs politikai gondolkodásban. Ha elfogadjuk, hogy a Markó-doktrína egyik sarkköve épp ennek a a fajta politizálásnak az elutasítása volt, akkor az a következtetés adja magát, hogy épp a Markó-doktrína az oka az erdélyi magyar politikai paletta feldarabolódásának. Csak az a baj, hogy a deliberatív politizálás nem megvalósítható az autoritatív, hatalmi logikára alapuló érvelések körülményei között. És épp azt látom, hogy a jövő ezt a fajta érvelési logikát hozza előtérbe, felerősítve “adversziális” (jajj, de nem magyar szó) centrifugális politikát. Hol itt a kiút? Létezik/het olyan RMDSZ elnökjelölt, aki felismeri ezt?
2010. december 14. at 19:57
Azt hiszem, a probléma onnan ered, hogy 1993-ban az RMDSZ-szervezet belső struktúrája egy önkormányzati modellre alapozott azzal a – kimondatlan – eszménnyel, prioritásmeghatározással, hogy ennek az RMDSZ-nek elsődleges szerepe, hogy biztosítsa a magyar közösség belső demokráciáját, viszonylag függetlenítve őt a román kontextustól (ugye, autonómia..). Erre aztán elvárások és diskurzusok sokasága épült, a mostani autonomista középgeneráció (elit) még mindig ezen ideál jegyében politizál.
Közben viszont az történt, hogy a való világban (real life) sokkal meghatározóbb volt az, hogy az RMDSZ-nek néhány erős vezető kezén funkcionáló párttá kell válnia. Csak úgy tagolódhat be sikeresen a román pártvilágba.
Ezt Markóék meg is tették, de közben nem mondtak le az eredeti ideál hangoztatásáról, mert az jó szolgálatot tevő ideológia, politikai lózung volt. De egy párt belső építése már nem a deliberatív demokrácia szabályai szerint történik…
2010. december 14. at 17:40
A kiszemelt utód az örökhagyó felfedezése és alkotása egyben. Akár le is válhatna teremtőjéről, de nem teszi, mert amolyan jó fiú. Nem illik megsérteni jóapámat. És különben is, járt utat ne hagyj el járatlanért. Akkor se, ha még mélyebbre jutsz. Az idő amúgy is mindent megold. A halál elkerülhetetlen.
A megmérkőző is kap majd 90 szavazatot a 280-ból. Egyharmadnál semmiképp sem többet.
Új kihívó meg nem lesz. 2014-ig meg lesz idő kitalálni azt, amit már 1990 májusára, az előző nagyváradi kongresszusra ki kellett volna dolgozni.
Akkor Király Károly negyven perces beszéde, most talán a hiánya lesz a merjünk nagyot akarni akadálya.
2010. december 14. at 17:47
Nem erről szól, de talán nem is tárgyidegen:
http://erdely.ma/autonomia.php?id=79898&cim=az_autonomia_megadasa_elhatarozas_kerdese%94