Valami fin de siècle kezdi belengeni az RMDSZ világát Markó Béla lemondásával. Vegyes érzelmek kavargása, homályos végtudat, az újrakezdés tanácstalansága…

Valóban: Markó korszakmeghatározó, a kongresszusra immár 18 évet betöltő elnökségének súlyos öröksége olyan erős keret, amelyet mind a gondolkodásban, mind a politizálás stílusában nehéz egyből meghaladni. Már csupán amiatt is, mert a benne levő „történelmi determináltság” lassú szétfoszlásáról igazi viták nem folytak. Markó-doktrínáról ugyan sokan beszélnek, de stratégiai tartalmának megfejtésére kevesen vállalkoznak.

Úgy gondolom, a Markó-doktrínának két sarkalatos pontja van.

Az első: az erdélyi magyar érdek deliberatív meghatározásának elutasítása. Nincs szükség annak szervezett és nyilvános, vagyis „társadalmi” megvitatására, hogy mi a közös magyar érdek, mert ezt „mi” tudjuk. Az erdélyi magyar érdeket nem kell folyamatos politikai ütköztetésben újrafogalmazni, az „eleve tudható”. És Markó mindezt nem a nemzeti mivolt „túlfeszült lényeglátójaként” mondja; nála az erdélyi magyar érdek vitathatatlansága mintha az 1989 előtti korszak szocialista nyilvánosságában, annak – egyfajta közírói kultúrában kitenyészett – összekacsintós konszenzusában gyökerezne. Fontosabb beszédei mindig éltek az írói parabola eszközével, bővelkedtek metaforikus fordulatokban, amelyekben a „mi” mindig a magyarság 1990-es érzületi egységét előfeltételezte és célozta. Olykor e beszédek egyenesen ennek az egységnek időn túli védelmében születtek.

A másik: a magyarság kollektív státusáért folytatott küzdelem pártpolitikaivá és egypártivá szűkítése. Az a tétel, hogy sikert ezen a téren egyedül az RMDSZ koalíciózása hozhat, és minden társadalmi mozgalom, alternatív – főleg RMDSZ-en kívüli – politikai út csak ront ennek esélyein, hiszen szűkíti a koalíciózó RMDSZ mozgásterét, megkérdőjelezvén annak magyarságképviseleti legitimitását a román partnerek szemében.

Olyan sarokpontja ez a Markó-doktrínának, amely mellett mindig könnyű érvelni a politika felszínén, hiszen az elemi logika azt láttatja, hogy egy erős párt többet tud elérni, mind kettő vagy több – a gyengébbek és (természetesen) az együttműködni nem tudók. Csakhogy az alternatív út megtalálása nem azonos az egypárti vs. többpárti képviselet kérdésének megválaszolásával. Hogy mi lenne e szűkítésen túli stratégia tartalma, azaz, milyen együttműködés lehetne RMDSZ és mozgalmak, RMDSZ és a többi magyar párt között, a válsághelyzeteknek milyen kiaknázása lenne célravezető – igen! a román politikai rendszer átalakításában olykor a „minél rosszabb, annál jobb”-ra is kell játszani ! –, nos az erre adandó válaszokat nem kereste a doktrína.

Most az örökösökre vár a feladat, hogy csendben leválasszák az RMDSZ-t a Markó-doktrínáról.

Nem könnyű a feladat, hiszen másfél évtizedes gondolkodási sémákról van szó. És maga Markó – akinek mint örökhagyónak „méltó helyet” kell találni az RMDSZ-ben (Eckstein szerint) – már csupán az értelmiségi politizálás hagyományai szerint is tesz majd a doktrína, politikai életműve védelmében.

Az örökösök azonban e pillanatban nem foglalkoznak a Markó-doktrína leváltásával.

Sőt, Kelemen Hunor csendben letapogatott és kivitelezhetőnek találtatott megválasztatása egyenesen a Markó-doktrína továbbvitelét célozza. De Eckstein-Kovács Péter is erre a talapzatra építi belső választási kampányát. Pontosabban: egyfajta visszatérést vizionál a brassói alapokra, „belső sokszínűséget”, a pluralizmus helyreállítását ígéri.

Persze, ez az „egy lépés előre, két lépés hátra” szokványos taktikai elem egy olyan közegben, ahol a belső rend átállítása nem forradalmi elitcserével történik. A lassú változtatást az örökösök mindenképp fontolgatják, sőt, elő is készítik óvatosan. De követelik a váltás körülményei is.

Mit jósolhatunk?

Eckstein-Kovács Péter elnöksége alatt – ami, persze, kevéssé valószínű – hamarabb bekövetkezne az, hogy az RMDSZ elfogadja a pártszerű működés minden konzekvenciáját, köztük azt is, hogy egyenlő partnerként kezelje az EMNT még be nem jegyzett pártját vagy az MPP-t. Az ő személye és politikai habitusa egyben az erdélyi magyar politikai paletta ideológiai letisztulását is felgyorsítaná, hiszen vezetése alatt az RMDSZ nem csupán pozicionálisan – azaz: kapcsolódásai révén – maradna a magyar balközép közelében, hanem ideológiailag is közelítene hozza, miközben a román politika világában a „közép” konzerválására törekedne továbbra is, ami az RMDSZ koalíciós potenciálja megőrzésének egyik feltétele, jóllehet, távolról sem biztosítéka.

Kelemen Hunor is csak látszólag vinné tovább a markói doktrínát. Megválasztásában a székelyföldi arcvonalnak (az Antal Árpád – Tamás Sándor – Borboly Csaba által képviselt laza szövetségnek) lehet döntő szerepe, de ennek ára olyan strukturális váltás, ami kikezdi a Markó-doktrína szervezeti alapjait. A székelyföldi önkormányzati szféra megerősödése és erőcentrummá válása most már megállíthatatlanul napirendre tűzi a székely kérdés RMDSZ-en belüli, szervezeti és programszintű megjelenítését, azt, ami ellen Markó Béla, az 1989-es érzületi egység hályogkovácsa és kíméletlen politikai ügynöke oly sokáig sikeresen fellépett.

Reklámok