Teljesülni látszik az öntudatos feministák álma: jelen állás szerint jövő évtől romániai nők tízezrei fognak visszatérni egyéves gyereknevelési szabadság után a munkaerőpiacra, jelentősen javítva ezzel a női foglalkoztatottság mutatóit. Erre – mármint a munkaerőpiacon való megjelenésre – sürgősen szükségük is lesz, másként nehezen tudják majd fizetni az egésznapos foglalkoztatottságú bébiszitterek vaskos bérét, hacsak be nem költöztetik a nagymamát az albérleti kisszobába.

Ki van ez találva, kérem: a kismamák dolgoznak, ergo termelnek, az esélyegyenlőség nő, új munkahelyek tömkelege létesül (a már említett gyerekfelvigyázók számának ugrásszerű megnövekedése révén), s nem utolsó sorban fellendül a fogamzásgátlószer-gyártók és abortuszklinikák forgalma. Mindenki jól jár, leszámítva az idő előtt anyuka nélkül maradó kisgyerekeket meg a Demográfia nevű, amúgy is gyengélkedő ismeretlent – de hát kit érdekelnek a büdös kölkek, amikor válság van; a másik pedig olyannyira elvont fogalom, hogy csak a szociológusok szoktak bíbelődni vele, mert nekik is meg kell élni valamiből. Húsz év múlva már kissé neccesebb lesz a helyzet, jó kérdés, hogy akkor ki fogja majd fizetni a nemzetközi pénzintézetek felé a mindenkori inkompetens kormányok ténykedése miatt évtizedekre felgyülemlő államadósságot; bizonyára a jelenleg mindenféle lehetetlen adó- és illetéktípusokkal agyonsarcolt (egyéni vállalkozó vagyok, tudom, miről beszélek), de addig talán némiképp talpraálló vékonyka középosztály meg nem született büdös kölkei. Nálunk azonban az anyák-apák gyereknevelési támogatását szociális segélynek (értsd: ablakon kidobott luxuskiadásnak) tartják, nem pedig a jövőben sokszorosan megtérülő, hosszútávú befektetésnek; és nem azért, mint a világ kapitalistább / individualistább szellemű országaiban (ott magánügynek minősül a gyerekvállalás, amit nem szabad pozitívan diszkriminálni, neked kellett, paraszt), hanem azért, mert nem ismerjük a hosszú táv fogalmát. (Miközben az orbáni diktatúra jármát nyögő Magyarországon visszaállítják három évre a gyes időtartamát.)

Zárszóként pedig azt üzennénk az időnként Románia államfőjeként viselkedő Jeffrey Franks úrnak – vállalva ezzel az indulatvezérelt nagyotmondás és az olcsó populizmus kockázatát, valamint katolikusabb érzékenységű olvasóink rosszallását –, hogy nem ártana, ha végre a saját farkával verné a csalánt. Meg fog lepődni, milyen kellemetlen érzés.

Advertisements