Minden csoda három napig tart. Nemsokára remélhetőleg a feledés homályába vész tehát ez a rettenetesen kellemetlen história, a magyar Nemzeti Színház és a román nemzeti ünnep körül kialakult bonyodalom is. Addig viszont – a képletesen értett három napig – alkalmas mindenféle indulatok szítására, fogaknak csikorgatására, bokáknak csattogtatására, vélt és valós sérelmek felhánytorgatására, minden oldalról. Mindez miért? Túl egyszerű lenne elintézni annyival, hogy a. Alföldi Róbert idióta, nemzetietlen köcsög; b. Alföldi Róbert tájékozatlan és érzéketlen, bár jószándékú; c. Alföldi Róbert nagyon helyesen cselekedett, amikor bérbeadta a Nemzetit december elsejére a románoknak, csak mi, magyarok intoleráns bunkók vagyunk, akik nem bírjuk felfogni ésszel az eseményben rejlő megbékélési lehetőséget.

Márpedig mindegyik fentebbi álláspont megtalálható a tengernyi reakció között. Nem szeretném feleslegesen szaporítani a szót és tologatni a szart egyik térfélről a másikra, de ez a téma, felszíni jelenségjegyein túlmenően, megérdemel még egy kört, mert lényegi (identitás)problémákat érint.

Az én álláspontom, ha érdekel valakit, a következő. Önmagában semmi gond nincs azzal, ha a budapesti román külképviselet a Nemzeti Színházban szervez előadást és állófogadást Románia valamely állami és/vagy nemzeti ünnepe alkalmából. Ez, normális esetben, protokolláris esemény, amelynek szomszédos és (EU-s, NATO-s) szövetségi viszonyban álló országok között semmiféle problémát nem kéne okoznia. Arra, akit maga a tény zavar, hogy mit keresnek a románok a magyarok nemzeti színházában, nem sok szót vesztegetnék. A baj a protokolláris esemény tartalmával van: azzal, hogy Románia nemzeti ünnepe történetesen a két nemzet közötti történelmi viszonyrendszer legtraumatikusabb pontjához kötődik, és két, egymásnak tökéletesen ellentmondó, kibékíthetetlen narratíva társul hozzá. Igen, jól olvasták: kibékíthetetlen. Arról, hogy Románia épp ezt a (magyar szempontból, finoman fogalmazva, rossz emlékű) dátumot választotta legfontosabb nemzeti ünnepéül – s ezzel az Erdély-kérdést jelenkori identitásának sarokkövévé tette –, nem tehetünk, a döntést tiszteletben kell tartanunk; de azt elvárni, hogy magunkénak érezzük, horribile dictu, felhőtlenül örüljünk neki és őszintén megünnepeljük, olyannyira abszurd elképzelés, amelynek forrása csakis a kóros elmeállapot, a totális ignorancia vagy a súlyos politikai-ideológiai elfogultság lehet.

Vártam már, persze, hogy megjelenik a színen a(z itt- és ott)honi magyar progresszió, hogy rámutasson a sötét nacionalista reakció reménytelenül retrográd ármánykodásaira, és elmagyarázza a sok mucsainak, miért is szolgálhatná a magyar-román kiegyezést és egymásratalálást egy efféle ízetlen gesztus. Parászka Boróka például egyenesen magyar-román katarzisról beszél. Van ebben az értelmezésben valami meghatóan naiv báj és tagadhatatlan őskeresztényi lelkület: a „tartsd oda a másik orcádat is” mazochizmusa. Azt viszont kevésbé sikerült meggyőzően argumentálnia, miért épp ezt az ünnepi pillanatot lehetne feltölteni a megbékélés katartikus erejével, amikor lennének más, az interetnikus közeledést sokkal inkább szolgáló alkalmak is. Én még tartom magam ahhoz a régimódi közhelyhez, miszerint azokat a pontokat keressük, amelyek összekötnek, nem azokat, amelyek elválasztanak bennünket. Miért ne ünnepelhetnénk együtt, akár a Nemzetiben, akár másutt, például a ’89-es decemberi forradalom évfordulóját? ’56 romániai hőseit? József Attila „félig székely, félig román, vagy tán egészen az” apukáját? Bármit, ami a szimbolikus és pragmatikus gesztusok kölcsönösségét demonstrálja. Mert akkor el kellene fogadni, hogy az egymás mellett létező, egymással számos ponton érintkező nemzeti identitások nem minden esetben hozhatók közös nevezőre, a különböző önértelmezések közti ellentmondások nem mindig oldhatók fel valamiféle összeurópai-internacionalista-multikulti ideában. Hogy a kölcsönös tisztelet, a méltányos elismerés nem azt jelenti, hogy kényszeresen magaménak érzem a Másik narratíváját, hanem elfogadom azt, hogy az ő narratívája néha bizony ellentmond az enyémnek, de ettől még nem kell leharapnom a fejét, mert az is érvényes egy másik kódrendszerben. És megvannak a maga kiemelten szimbolikus terei – december elsejének speciel nem a magyar Nemzeti Színház. (Amely mellesleg Budapesten, Magyarország fővárosában van, jelzem halkan Salamon Márton Lászlónak, aki erdélyi magyarként azon műfelháborodik, hogy „milyen jogon” szólnak bele az anyaországiak a mi magyar-román „belügyeinkbe”. Be nem avatkozás politikájának [poszt]komcsi doktrínája kipipálva.)

Kétségtelenül igaz viszont, hogy ez a tragikomikus bohózat árt a román-magyar kapcsolatoknak, a két ország és nemzet közti kommunikációnak. A román diplomácia pedig megint jól jön ki a dologból – hiszen most eljátszhatja a sértett felet, ráadásul joggal. Mindez egy, a jelek szerint a Holdon élő színházigazgató hibás helyzetértékelésének és ebből fakadó sorozatos rossz döntéseinek következtében. Hogy ki maradt a lószerszám rosszabbik felén, as usual, könnyen megtippelhető.

Ezt aztán jól elrendezte, direktor úr.

Reklámok