Miközben az RMDSZ derékhada a koalíció jegén toporogva és szorongva azon töpreng, hogy kell-e s lehet-e Markót újraválasztani, megszólalt – váratlanul – a posztmarkói RMDSZ is. Ahogy a mesében a sárkány előredobott buzogányával jelezte az érkezését, itt Antal Árpád minapi javaslata volt annak az előrejelzése, hogy merre vegye is irányát a Markó utáni RMDSZ.

A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint létre kellene hozni az RMDSZ székelyföldi szervezetét, amely önállóan folytatna politikát Székelyföld autonómiája érdekében.Kétségtelen, ha ez a változás a maga teljes radikalitásában keresztülvihető lenne az RMDSZ-ben (és -en) – azaz: minden szinten megkettőzné az RMDSZ struktúráját, és az SZKT mellé egy hasonló súlyú „székely tanácsot”, az RMDSZ elnöke mellé pedig egy „székelyföldi alelnököt” állítana (de akár fordítva is !) s.í.t. –, akkor az 1993-ban kialakult RMDSZ-struktúra leváltását jelentené. Annak a pártmodellnek a leváltását, amely a magyarságot differenciálatlan egységében tekintette szavazóbázisának, és ehhez próbált folyamatosan alkalmazkodó doktrínát kínálni. Aminek az elemei szépen ki is alakultak a belső önrendelkezés RMDSZ-es szótárában, majd megjárták a populáris kiürülés és a diszkurzív elsilányulás politikában törvényszerű útját is.

De miért szakítana ezzel Antal Árpád, holott az RMDSZ színeiben lett ő is sikeres?

Ennek legalább két oka van, 1) egyrészt az új politikusi nemzedék generációs tapasztalatainak a mássága, 2) másrészt a székelyföldi politikai aréna csendes leválása az erdélyi összmagyarról.

A székelyföldi RMDSZ-en belüli generációs váltás sajátosságát az adja, hogy más tartalom töltötte fel itt a fiatal politikusok képzeletvilágát, mint a nemszékelyföldi utánpótlásét. Az új generáció itt egyszerre nőtt fel a „régi RMDSZ” és annak „ellenzéke” ellenébe, majd az így szerzett politikai tapasztalatot és politikai tőkét hagyta – kényszerűen – integrálódni az RMDSZ-be. A bentmaradás (vö. Antal Árpád és Ráduly Róbert) csöndes reálpolitikai döntés volt részükről, annak tudatos vállalása, hogy a politikai hatalom országos piramisában csak így lehet helyet találni, nem érdemes MPP-szerű kalandokba bocsátkozni. Ez a típusú politikai pályaív teljes mértékben eltért a non-székelyföldi utánpótlásmezőnyben kialakult pályamodelltől, amelyet teljes mértékben az RMDSZ-establishment kontrollált (MIÉRT), és ahol a siker meghatározója a hűség, a kontinuitás vállalása és a szolgálat tehnicizálásában bizonyított rátermettség volt.

Antal Árpád, Tamás Sándor vagy Ráduly Róbert úgy vált fontos, meghatározó politikussá, hogy a székelyföldi politikai terepasztalon szavatszerző versenyben egyensúlyozott a „régi RMDSZ” (amelynek azért van fiatalosított, valamennyire dinamizált kiadása is, például a túlélésben jeleskedő Márton Árpád személyében) és a meglehetősen ügyetlenkedő „ellenzék” (az MPP-SZNT-EMNT háromszögben mozgó helyi politikusok és közéleti emberek) között.

Antal és generációs társai ebben a mozgástérben halmozták fel tisztán székelyföldi „társadalmi tőkéjüket”, érthető tehát, hogy őket nem motiválja az olyan, tőlük távol álló politikusokkal folytatható vita, mint Frunda György (akinek ideológiai egyenkajája, a strassburger – a szólamszerűsített európaiság – már rég lejárt) vagy Biró Rozália (aki az SZKT-elnöki székből sem igazán tudta kreatív módon gazdagítani a Magyar Összefogás motívumkincsét). Antalt és társait a Szász Jenővel, Albert Álmossal, Csinta Samuval folytatott vita foglalkoztatta, hiszen az RMDSZ-en belüli pozíciójukat ennek a vitának és versenynek a kimenetele (vagyis: az önkormányzati választásokon elért szavazatszám) szabja meg. Az RMDSZ egészének a sorsa csupán annyiban érdekli őket, hogy ez a párt jelenti azt a „kormányzati csatornát”, amelyeken keresztül polgármesterként, megyei politikusként forrásokat szerezhetnek a térség számára, ugyanakkor tudatában vannak annak, hogy a populárisan kormányellenes székely közhangulatban az RMDSZ kormányzati politikája csupán alkalmi jelleggel, akcidentális érvekkel támogatható, semmiképp sem ideológiai alapon.

És ez már átvezet a székelyföldi politikai aréna különválásának a kérdéséhez, amelyre – jó érzékkel – Antal Árpád most próbálja felkészíteni az RMDSZ-t. Azt az RMDSZ-t, amelynek – sokak diagnózisa szerint – soha nem volt jó megoldása a Székelyföld-problematika képviseletére.

Hogy miben áll ez a különválás, arról volt már volt szó a 2008-as önkormányzati választások kapcsán, itt most azt kell aláhúznunk, hogy az RMDSZ húsz év után nem nélkülözheti az identitáspolitika megújításának azt a lehetőségét, amelyet a román törvényi keretek között megerősödött székelyföldi önkormányzatok és azok hálózatai (városok, megyék, kistérségi együttműködések stb.) nyújtanak.

A tét nem kevés. Arról már ejtettünk szót, hogy egy új Székelyföld-paradigma megalkotása itt van, ante portas, és ennek motorja az, hogy a székelyföldi önkormányzati hálózatban az erdélyi magyar politika identitásdimenziója és versenydimenziója új összefüggésbe került, vagyis azon, hogy itt a kialakuló többpártiság nyomán a verseny jóval erőteljesebb lett.

Az erőteljesebb verseny és a székelyföldi önkormányzati és térségi adottságok (vagy egész egyszerűen: Székelyföld magyar többsége) ugyanis kiemelik az identitáspolitikát abból az eredeti keretből, amelybe az RMDSZ ágyazta be, és amely a nemzeti identitás továbbadásának és újratermelésének klasszikus intézményeire – templomra, iskolára, könyvkiadókra, sajtóra stb. – összpontosított. Az RMDSZ mint a kilencvenes évek elejének értelmiségi konstrukciója a kulturális (identitás)politikára összpontosított, abból indult ki, hogy a romániai magyarság kisebbség, és nem igazán alkotott saját társadalompolitikát, még ott sem, ahol ennek megvoltak az adottságai az etnikai térszerkezetben és a regionális hagyományban. Párttá válván pedig inkább arra összpontosított, hogy a román pártok közé betagolódva, kormányzati politikákat befolyásolva, intézményileg is biztosítsa magának az iskola – média – kulturális intézmények fölötti kontrollt. Székelyföldön viszont most, a helyi közpolitikák megalkotásának a lehetőségével (területfejlesztés, urbanisztika, lakáspolitika stb.) a hagyományos identitáspolitika megújítható, átfogóbbá, társadalmi szerkezetre kihatóvá tehető. Paradoxon ez a javából: az elmaradott Székelyföld az, amely politikai nézőpontból jobb modernizációs lehetőségekkel rendelkezik (ha a modernizációt közösségközpontú fejlődésnek és nem globális trendnek gondoljuk).

Ebből adódik az is, hogy míg a székelyföldi új politikai generáció inkább „társadalmi tőkében” gondolkodik, az RMDSZ hatalmi filiációjában még mindig a „kulturális tőke” tűnik dominánsnak (költőtől költőig, Markó Bélától Kelemen Hunorig).

Lehet, hogy erőltetett egy kissé a székely „társadalmi tőke” és az RMDSZ-„kulturális tőke” ilyetén való szembeállítása, de hát mégis ott a két pólus e nagy szervezeten belül: az erdélyi magyar kultúrpolitikát ügyes hatalomtechnikával irányító költő, Markó Béla és a távolról sem intellektuális, de jó populista székely térségfejlesztő, Borboly Csaba.

És a posztmarkói RMDSZ lehet az a párt, amelyben e szembeállíthatóság élét veszti.

Advertisements