Amikor a minap rászántam magam, hogy megemlékezem a száz éve született Faludy Györgyről, alighogy elkezdtem püfölni a billentyűzetet, elvették a villanyt. Áramszünet, mint a régi szép időkben. Éjszaka volt, ültem a hallgatag sötétben, és arra gondoltam: lám, a sors iróniája. Merthogy ez olyan faludys malőr. „…hadd kísérlek, ha nem leszek,/mikor nyűgödre van a ház,/hol laksz, mert nincs se víz, se gáz…”, ahogy írta, ihletett (kultúr)pesszimista pillanatai egyikében. És ott van Recsk, ahol éjszakánként fejben fogalmazta verseit, amiket aztán rabtársai megtanultak, hogy személyesen adhassák tovább, ha megtörténne a baj, és neki, a költőnek már nem lenne erre lehetősége. Élő versemberekké váltak, akárcsak egy másik nagy aggódó humanista művében az emberi kultúra remekeit önnön személyiségükké lényegítő – s azokat így átörökítő – könyvemberek.

Az ilyenfajta, szinte hátborzongatóan szervesült kapcsolat valóság, mű és olvasó között – alighanem ez Faludy titka. Sok szó esett már erről, persze, és még fog ezután is. Ha van írástudó, akivel példázni lehet élet és irodalom szétválaszthatatlanságát, egymásra való hatását, az épp ő, akiről azt írtam valahol öt éve, a kilencvenötödik születésnapjára, hogy minden bizonnyal megéri a századik esztendőt is. Hiszen aki „megbirkózott” a fasizmussal és a kommunizmussal, az amerikai hadsereg katonájaként túlélte a második világháborús csendes-óceáni hadszíntér poklát, átvészelte a recski haláltábort, ’56 forrongását, az emigránslét nehézségeit, mindazt a regénybe illő kalandot, amely több emberöltőre is bőséggel elegendő lenne, az nem dőlhet ki a pályáról az utolsó néhány méteren. Hát kidőlt. És itt maradt nekünk rendkívül gazdag és sokrétű életműve – benne a Pokolbéli víg napjaimmal, a Villon-átköltésekkel és olyan költeményekkel, mint az Óda a magyar nyelvhez, a Michelangelo utolsó imája, a Tanuld meg ezt a versemet, a Monológ életre-halálra, a Nyugat-Ausztrália, az 1956, te csillag, hadd ne soroljuk –, meg az a tudás, amit örökké jókedélyű pokoljárása révén szerezhettünk a világról, a történelemről, a huszadik századról. Voltak súlyos tévedései is, közéletiek és magántermészetűek egyaránt – de hiszen az idegsejtjeiben hordozott egy hibákkal és vétkekkel terhes évszázadot, amelyben nem mindig érezte otthon magát; meg hát nagy elmének nagy tévedések járnak.

Faludy György úgy írt verset, ahogy beszélt, és úgy beszélt, ahogy élt: nagyobb dolog ez, felebarátaim, mint ahogy elsőre gondolná az ember. Faludy valóban (el)beszélt a verseiben, elmondta, áthagyományozta az életét, az életet. Ő volt az az ember, aki – ha lehet így mondani – életkedvét még halálában sem vesztette el. Magyarország című versében írja:

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.

Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:

szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,

mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,

sír a 301-es parcella közelében.

Advertisements