Tisztelt Illetékesek, Címzetes és Nemzetes Uraimék!

Kérem Kegyelmetek bocsánatát, amiért eleddig késlekedtem e vallomással, ám a szégyenérzet s az ebből fakadó szorongás ködbe burkolta a helyes utat. Most már tudom, tovább nem várhatok. Értesültem ugyanis a címzetes Bunta FC és a nemzetes Balázs SC között kialakult nemes versengésről, melynek tétje: kit érhet a megtiszteltetés, hogy lefuthassa a több száz maratonnyi távot, Nyirő József földi maradványaival a hátán.

Nagy drukker vagyok, szívvel-lélekkel szurkoltam volna, mindig a gyengébbnek, persze, de sajnos nem tehetem. Hogy miért? Engedjék meg, hogy elmagyarázzam. A Bunta FC elnöke, ugye, nemrég bejelentette, hogy elkezdték az edzést, válogatott versenyzőik éjt nappá téve szaladgálnak Székelyudvarhely és Madrid között, ahol az író porhüvelye nyugszik. Egyelőre kövekkel megrakott koporsókat használnak, tekintettel arra, hogy épp nem állt rendelkezésükre megfelelő földi maradvány. A nagy tét és a verseny nemes volta szerencsés módon azonnal méltó ellenfelet teremtett. A Balázs SC elnöke bejelentette, hogy ők már réges-rég, pontosan 1995 óta, azaz nagyjából ezer éve futják a távot, ráadásul szabvány szerint, az Ismeretlen Katona földi maradványaival koporsójukban. Nemzetes elnök úr egyben kérelemmel fordult az RVNSZ (Relikvia-Váltóversenyek Nemzetközi Szövetsége) vezetőségéhez, melyben a Bunta FC diszkvalifikálását kéri, tekintettel a kövekre, melyeknek használatát tiltja a szabályzat, hiszen sokrétegű bundára nyílik lehetőség. A Bunta FC címzetes elnöke erre csupán annyit mondott, hogy a kövek súlyát az RVNSZ súlyértékelő bizottsága ellenőrizte és szabványszerűnek találta, amúgy pedig a régen-járj-tovább-érsz idők elmúltak, illetve nyerjen a jobbik.

De hogy a lényegre térjek. Címzetes, Nemzetes Urak, az az igazság, hogy én már 1991-ben megkíséreltem hazahozni Nyirő József hamvait. Kérem, ne kapkodjanak szívükhöz, se a kardjukhoz. Elvégre én is Erdélyország polgára vagyok, s ekként jogom van bárki földi maradványait hazahozni. Így van vagy nem így? Nos, a dolog a következőképpen történt. Egész életemben rajongója voltam Nyirő József írásművészetének. Pedig nem vagyok székely, afféle Franczuz Benceként járok arrafelé, egyszer majd’ meg is vertek, s szilárd védelemre volt szükségem, hogy a több napon túl gyógyuló sérüléseket elkerüljem. Ám ez az apró kellemetlenség cseppet sem rendített meg rajongásomban, és midőn, 1989 után a szebadság dúlni kezdte Erdélyországot, elhatároztam, a tettek mezejére lépek. Döntésemben személyes ok is szerepet játszot. Életem egy adott szakaszában sokat jártam a Nyírő kolozsvári házában, s lépkedtem a köveken, deszkákon, ahol korábban ő is.

Természetesen nem állt szándékomban szentségtörést elkövetni, magam is római-katolikus vallású lévén, így hát arra gondoltam, megkérdezem magát az Írót, ma is úgy gondolja-e, amint annak idején végakaratában kifejtette. Felkerestem egy ismert médiumot, és megkértem, lépjen kapcsolatba Nyirő Józseffel. A kísérlet sajnos nem sikerült, az író valószínűleg nem tartózkodott a környező éterben, viszont Tamási Áron kollégával fel tudtuk venni a kapcsolatot, aki azt mondta, valamivel korábban találkozott Nyirővel, és tudomása szerint a kolléga ugyancsak örülne a hazai humusznak. Örömmel repeső szívvel vágtam neki a nagy útnak, 1990 március idusán.

Koromra és egészségi állapotomra való tekintettel nem vállalkozhattam a futásra, ezért autóval utaztam Madridig, ahol gond nélkül elintéztem a formaságokat, és hamarosan átvehettem az ominózus koporsót, a halotti útlevéllel egyetemben. Nem kevés vesződséggel felerősítettem a relikviát autóm tetőcsomagtartójára, és megkezdtem egyszemélyes diadalmenetemet hazafelé. Hogy szavaim egymásba ne keverjem, az ismert médium a szeánsz után megjegyezte: Fiam, te Lót vagy, de vigyázz, ne nézz hátra, és sehol meg ne állj utad során. Igyekeztem hát betartani a szabályokat, még a visszapillantó tükörbe se néztem, nemhogy hátra, de sajnos, a sátáni szükség Bécs körül gyötörni kezdett, és úgy éreztem, ha nem találok hamarosan egy helyet, ahol ballasztomtól megszabadulhatok, elér a tragikus vég. Igen, Címzetes és Nemzetes Urak, megszegtem a szabályt. De hát én is csak ember vagyok, jedermann, csak úgy, mint Kegyelmetek. Egy szó mint száz, megálltam egy K.u.K. hangulatú kávéház előtt, bementem, és ha már így esett, elfogyasztottam egy tejeskávét és egy víner kiflit is. Mekkora volt azonban a megrökönyödésem, amikor, a kávéházból kilépve, nem találtam az autót. Hajamat tépve szaladgáltam fel s alá a járdán, az érkező rendőrnek alig tudtam elmagyarázni, mi történt. A bécsi rendőrség azonnal keresni kezdte az autót, tetején a felbecsülhetetlen értékű relikviával, de sajnos, azóta sem akadt a nyomára.

Nos, ez történt, Címzetes és Nemzetes Urak! Nyirő József földi maradványai nem tartózkodnak Madrid városában. Hanem akárhol. De ez ne szomorítsa meg Kegyelmeteket. Van remény. Csak immár a verseny iránya nem Madrid, hanem a Nagyvilág. És, ha már így alakultak a dolgok, reménykedjünk, hogy más relikvia-váltóverseny klubok is beszállnak a nemes versenybe, főleg azok után, hogy Kegyelmetek nyilvánosan is meghirdették a versenyt. Én kezeskedem, hogy drukkolni fogok, sőt, népes szurkolótábort szervezek. Mert hogy is mondta Tamási Áron. Miért vagyunk a világon? Hogy valahol megtaláljuk benne Nyirő József hamvait.

Maradok sírig tartó tisztelettel, abban a reményben, hogy egy szép napon az én maradványaim is versenykoporsóba kerülnek,

Kovács Pál, középiskolai tanár, amatőr Indiana Jones

Advertisements