Bela Lugosi isn't Dead

Reflektórium: Jó estét, gróf úr. Önről csak homályos és jócskán torzított információkkal rendelkezünk. Pontosan kit is tisztelhetünk önben, és milyen néven szólíthatjuk?

Gróf: Köszönöm kérdését, amely hozzásegít, hogy alaposabban átgondoljam saját magam számára is kissé zavarosnak tűnő identitásomat. Széles körben használatos nevem szerint Drakula gróf volnék, legalábbis többnyire így neveznek, mióta egy bizonyos, közepesen tehetséges ír szerző páratlan karriert befutó regényt írt rólam. Többféle névváltozatban hallottam már emlegetni magam, hogyha önök a Nosferatu vagy az Orlok megnevezést hallják, látják, olvassák valahol, az is szerény személyemet takarja. Nemzetségem igencsak ősi, az idők kezdetéig nyúlik vissza, én magam is nagyon régi motorosnak számítok, itt, Kelet-Közép-Európában – de hát bizonyára ön is áttekintette a vámpirizmus szakirodalmát, mielőtt idemerészkedett interjút készíteni velem. Származásom, mint már mondtam, kissé zavaros, számos legenda, hiedelem és félreértés övezi…

R.: Bosszúsnak tűnik, érzek némi elfojtott haragot a hangjában…

G.: Hogy a csudába ne lennék bosszús! Folyton azzal kell szembesülnöm, hogy szeretett Erdélyem nemkülönben kedvelt magyarjai körében apadóban van a népszerűségem, a sajtójuk pedig élen jár jelentőségem lebecsülésében. Tessék, most is miket írnak rólam: „véres kezű és -szájú, mitikus román gróf…” Román gróf, az meg milyen szerzet?! Gyanakvással figyelik a kultuszt, amelyben mások részesítenek, derogál nekik a vérszagú rokonság. Való igaz, én is idegesítőnek tartom, hogy rám telepedett a giccsipar, s hogy filléres szuvenírek gyártására és olcsó vásári ijesztgetésre használják a figurám – ám minderről nem én tehetek. És bár a tömegkultúra valóban rengeteg szemetet legyártott velem kapcsolatban, ihlettem igazi remekműveket is. Egyrészt. Másrészt – és engedje meg, hogy szerénytelen legyek – ha én nem lennék, a világ legtöbb szegletében még csak azt sem tudnák, hogy létezik az Erdély nevű provincia. Márkanév vagyok, Transsylvania nemhivatalos brandje, akinek a – kénytelen vagyok bevallani, kissé túldimenzionált – mítosza ébren tartja a térség kutúrája, történelme iránti érdeklődést.

R.: Hát épp ez az! Az erdélyiek, különösen a kulturális örökségükre fokozottan érzékeny magyarok talán azt szeretnék, ha valósabb és komolyabb történelmi személyiségek és mozzanatok válnának Erdély emblémájává, „brandjévé” a nyugatiak szemében.

G.: Kérem, én ezt megértem, de ez csak részben múlik rajtuk. Nem akarok újfent szerénytelennek látszani, de velem nehéz versenyezni. Ön sem gondolhatja komolyan, hogy mondjuk az igen tiszteletreméltó Bethlen Gábor fejedelem, a vallásszabadságot kinyilvánító tordai országgyűlés vagy épp a kiváló, furmányos író, Tamási Áron vonzóbb, izgalmasabb hívószókként működhetnek, mint az egyszerre alantas (mert rettenetesen erőszakos) és metafizikai magasságokba röpítő (mert a halhatatlanság kérdéskörét érintő) vámpírmitológia. Én erről megintcsak nem tehetek, ez van és kész. A történelmi hitelességről pedig hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen görögről sem tudok, aki megsértődött volna amiatt, mert országát Odüsszeusszal, nimfákkal vagy kentaurokkal asszociálják. Régi vagyok, mint az ország útja, nálam élőbb hagyományt mégis nehéz találni – ha érti, mire gondolok.

R.: Valószínűleg az sem használ a megítélésének, hogy az ön genezisét sokan egy rendkívül véreskezű havasalföldi uralkodóra, Karós Vladra (Vlad Ţepeş) és annak hasonszőrű édesapjára, Vlad Draculra vezetik vissza.

G.: Említettem már, hogy rengeteg ellenőrizetlen hiedelem, pletyka kering a származásomat illetően – de ez ma már kit érdekel? Nézze, ez a Bram Stoker sok megmosolyogtató sületlenséget is összehordott rólam meg Erdélyről, de mégsem volt hülye fickó. Mint arra már néhány kolozsvári barátom felhívta a figyelmet, neki elég határozott álláspontja volt a származásommal és nemzeti hovatartozásommal kapcsolatban. Lapozzuk csak fel a könyvét – mindig kézügyben tartom, afféle apokrif anyakönyvi kivonatként –, mit is mondtam én a harmadik fejezetben: „Nekünk, székelyeknek, megvan a jogunk a büszkeségre, mert ereinkben sok derék faj vére csörgedezik, amelyek az uralomért oroszlánmódra harcoltak…” Majd kicsit később: „Különös-e, hogy amikor Árpád és hadai elözönlötték a magyar hazát, már minket itt találtak a határoknál, hogy a honfoglalás itt teljesült be? Hogy amikor a magyar hadak folyama keletre tolúlt, a székelyeket mint rokonaikat hívták föl csatlakozásra a győztes magyarok? Hogy évszázadokig reánk bízták a határvédelmet a török ellen…” Továbbá: „Óh, fiatal barátom, a székelyek – s a Draculák, mind szívükvére, mind eszük, kardjuk révén – olyan dicsőséggel dicsekedhetnek, aminővel a Habsburgok és Romanovok sohasem…”

R.: Elég, elég, meggyőzött…

G.: No comment. De székely és magyar véreimnek ez nem elég. Ők szadista román vajdának tartanak, és nem hajlandók (elvből!) kiaknázni az ismertségemben rejlő potenciált. Még legemlékezetesebb megszemélyesítőm, Lugosi Béla élettörténetét is egy román dokumentumfilmesnek kellett mozgóképre vinnie. Olyan is lett, mondjuk. Gondolja csak el, barátom, mennyivel nagyobb figyelmet lehetne kelteni az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvései iránt például ilyen jelszavakkal: Freedom for Dracula’s Land! A dolognak tehát nemcsak turisztikai és gazdasági, de politikai vonzatai is lehetnek.

R.: Remélem, tisztában van azzal, hogy felvetéseit sokan durva provokációnak fogják érezni.

G.: Ha önöknek jobb így, tekintsék ezt pusztán egy morózus vénember morgolódásának.

Advertisements