A nemrég lezajlott Kolozsvári Magyar Napok kizáró, elkülönülő jellegét rója fel a rendezvény kitalálóinak Salamon Márton László az Új Magyar Szó augusztus 24-i számában megjelent vezércikkében. Sali azt kifogásolja, és az esemény „erős negatívumának” nevezi, hogy nagyon kevés román vett részt a rendezvényeken, majd felteszi a kérdést: „miért nem képes megszólítani az erdélyi magyarság a román többséget, miért élünk mi, erdélyi magyarok és románok továbbra is külön társadalmakban?” Jó kérdés, Sali, magam is sokat gondolkodom ezen, és általában arra a következtetésre jutok, hogy nem a külön világokban élés miértje jelenti a problémát, hanem az, hogy miként biztosítható a két külön világ békés egymás mellett létezése.
Túlságosan leegyszerűsítő az a közismert szemléletmód, amely azt mondja: az egyszerű román és magyar emberek jól megvannak egymással a mindennapi életben, a politikusok szítják az etnikai feszültségeket és a civakodást. Nem igaz, vagy csak részben igaz. Nem vagyunk pusztán egyszerű emberek, legalábbis életünk egy jelentős részében biztos nem. Még az olyan hétköznapi tevékenységek, mint a fociról való beszélgetés vagy a tévézés sem teljesen mentes a bonyolult identitáris vonatkozásoktól. Hiszen például a kolozsvári CFR „magyar csapatként” van elkönyvelve, ellenfele a „román” U, a magyar tévécsatornán látott film, műsor élményét pedig általában nem tudjuk román nemzetiségű ismerőseinkkel megbeszélni.
Teljesen egyértelmű, hogy egyén nélkül nincs közösség, csakhogy ez fordítva is ugyanolyan mértékben igaz. Itt pedig nemzeti közösségekről van szó, amelyek identitásának alappillérei a saját nyelv, a saját kultúra és a saját történelem. Abban is egyetérthetünk, hogy egy közösség identitása két, egymást kiegészítő hatás eredője: egyrészt egy adott központ köré összefogja alkotó elemeit, másrészt – éppen ebből eredően – elkülöníti az összes többi olyan elemtől, ami nem fogható össze ama központ köré. Ez eddig egyszerű, természetes, ideológiamentes logika. A „Deşteaptă-te, române” és az „Isten, áldd meg a magyart” kiválóan illusztrálja ezt – mondhatnánk, ha lehetséges lenne a két nemzeti himnuszt önmaga ártatlanságában, minden rátapadó jelentéstől mentesen szemlélni. De nem lehetséges. A kínai és az ecuadori nemzeti identitás között nehezen találhatunk ellentéteket, ám a kínai és a tibeti identitás között igen, földrajzi és történelmi okokból. Hasonlóképpen, földrajzi és történelmi körülmények miatt vannak ellentétek a román és a magyar, illetve erdélyi magyar identitás között.
Tökéletesen meddőnek tartom az erdélyi magyar, illetve román eredet- és elsőbbségvitákat, mivel ezek mindig a Történelmi Igazságot keresik, ilyesmi pedig nem létezik. De szerintem az is meddő próbálkozás, hogy a vita két résztvevőjét teljes mértékben közös nevezőre hozzuk. Mivel a vita szemben álló oldalai külön-külön a két nemzeti identitás szerves, konstitutív elemei, de a két világ egymással csak részben kompatibilis. Erdélyi magyarként nem szabhatom meg az erdélyi román számára a saját identitását, és fordítva sem. Nem tudjuk teljes mértékben összebékíteni, tökéletesen átjárhatóvá tenni az erős identitásra épülő erdélyi magyar és az erdélyi román világot anélkül, hogy ne sérülnének az identitások, mert bizonyos elemeik éppen a másik ellen dolgoznak. Ehhez túl mélyek a lényeges elemek közötti ellentétek és szembenállások. Ellentétes előjelű történelmeket vallunk, egymásnak ellentmondó és egymást kölcsönösen kioltó nemzeti mítoszaink vannak. Különbözőek vagyunk. Két külön világban létezünk, amelyben bizonyos törvényszerűségek és elemek nem vetíthetők át a másikba, és nem univerzalizálhatók.
És mivel a két világnak nincs – vagy a jelen állás szerint nem azonosítható – lényeget érintő szintézise, el kell fogadnunk természetesnek különbözőségüket és külön létezésüket. Ellenkező esetben egyenes út vezet a nemzeti radikalizmushoz, ilyen-olyan alakulatokhoz, egyenruhákhoz, Jobbikhoz, Új Jobboldalhoz, vasgárdizmushoz, 1990 márciusához stb. Vagy hogy teljes, közelmúltbeli (anti)modellt említsek: Srebrenicához, Szarajevóhoz, Mostarhoz, Koszovóhoz.
Aki a nemzeti exkluzivizmust hirdeti Erdélyben, olyan pályán indul el, amelynek végpontja önmaga létének megszűnése. De ugyanígy önmaga nemzeti identitását veszi célkeresztbe az, aki a két külön világ összenyitásával nagyobb mértékben próbálkozik, mint ahogy a két világ természete lehetővé teszi.
A Kolozsvári Magyar Napoknak elsősorban az a lényege, hogy a magyar identitásról szól. Ez nem zárja ki – és nem is zárta ki – hogy a románok részt vegyenek bizonyos rendezvényeken, például a Hot Jazz Band, van a filharmónia Vivaldi-koncertjén. Az azonban nem valószínű, hogy a Magyar Napok román meghívottja őszintén élvezze a magyar történelmi előadást, és ez fordítva is igaz. Ami rendjén is van, ha kölcsönösen felismerjük: a nem-szeretet nem jelent automatikusan gyűlöletet, és nem a kölcsönös szeretet a cél, hanem az, hogy ellegyünk egymás mellett.
Azt írod, Sali: a házába húzódó csigaként a magyar kisebbség valóban meg tudja védeni magát bizonyos asszimilációs hatásoktól, de azt a kérdést is felteszed, hogy miért nem képes megszólítani az erdélyi magyarság a román többséget. Nos, szerintem éppen azért, mert ott vannak körülötte azok a bizonyos többségi asszimilációs hatások, és ha nem is hangzik el a „csiga-biga, gyere ki” (és ne is hangozzon el, mivel átverés – a csiga soha nem kap tejet-vajat), valahogy úgy kellene kibújni a csigaházból, hogy kint is legyünk, de a házunk is a hátunkon is maradjon.
reflektorium.wordpress.com 
2010. augusztus 25. at 09:25
Na, itt ne haragudjatok, de nagyon nem tudok egyetérteni. Jó nagy xarban vagyunk, ha nemzeti identitásunk alapvető elemeként tekintjük a történelem, mint tényekkel operáló tudomány téziseinek teszés szerinti csűrését, csavarását. Ha kisül, hogy mégsem finnugor, vagy mégis finnugor, hirtelen másokká válunk? Ha kiderül, hogy a dákoromán elmélet mítosz, akkor a románoknak megváltozik az identitásuk? Haggyuk már. Ha ettől vagyok magyarabb vagy kevésbé, most azonnal szaladok kiváltani a norvég identitásomat! 😀 Annyit sulykolták belénk ezt a blődséget, hogy még magunk is elhisszük…
2010. augusztus 25. at 11:36
“Ha kiderül, hogy a dákoromán elmélet mítosz, akkor a románoknak megváltozik az identitásuk?”
Pont erről beszélek. Nem derül ki. 🙂 Ha egy magyar történész azt mondja, hogy dáko-román elmélet mítosz, akkor azt a román mem fogadja el. Ha egy román történész azt mondja, hogy Erdély vagy Székelyföld az ősidőktől a románoké, akkor azt a magyar utasítja el. Román-magyar viszonylatban nincs olyan, hogy történelmi tény, illetve csak részben. Abban lehet konszenzus, hogy a 2. világháború 1945 tavaszán ért véget, de a fentiekben nem. Mert itt nem tiszta, egzakt, objektív tudományról van szó (ilyen nem is létezik), hanem létalapok legitimációjáról. A történelem mindig ideológia is. A román-magyar közös történelemkönyv pedig képtelenség.
2010. augusztus 25. at 12:11
A logikád kábé azon a szinten mozog, hogy „Budapest utcái koszosak, tehát Budapestből sohasem lehet igazán szép főváros”. Budapest ugyebár nem azért szemetes, mert a szemét inherens velejárója a magyar fővárosnak, hanem azért, mert szemetelik és nem takarítják. Na, kábé ez a helyzet a történelemmel is: a történelem tények és adatok halmaza, és nem inherens módon mítosz meg ideológia, magyarul, ha valaki ideologizálja, illetve létalapok legitimációjaként fogja fel, akkor ott nem a történelemmel van a baj, hanem azokkal a seggfejekkel, akik morális és politikai tőkét akarnak kovácsolni belőle. De azt nem írja sehol, hogy ezek az őskövületek nem fognak egyszer majd kipusztulni, a nacionalizmusukkal együtt. És egy generáció csak 25 év, ugye…
Tehát nem fogadhatom el az érvelésedet.
Ez már csak természetes, elvégre a dolgok két különböző módon történtek annakidején, nemde? 😀
2010. augusztus 25. at 12:40
“a dolgok két különböző módon történtek annakidején”
Pontosan. 🙂 A dolgokról akkor győződnél meg, ha egy időgéppel odamennél. De csak közvetve, könyvekből értesülsz róluk, azokat pedig valakik írják. 🙂
Ha pedig most Kelet-Európát letarolná és elfoglalná egy másik hatalom, 200 év múlva teljesen más lenne a történelemkönyvekben, mindenféle mai “tények”, meg evidenciák ellenére.
“a történelem tények és adatok halmaza, és nem inherens módon mítosz meg ideológia, magyarul, ha valaki ideologizálja, illetve létalapok legitimációjaként fogja fel, akkor ott nem a történelemmel van a baj, hanem azokkal a seggfejekkel, akik morális és politikai tőkét akarnak kovácsolni belőle”
Avram Iancu egy nemeslelkű hős, aki nekiment a gaz elnyomó magyaroknak és felemelte a románságot.
Avram Iancu egy alkoholista kalandor, aki rettenetes vérengzéseket kezdeményezett a magyarok ellen.
Mindkettő tény. Mondom: nincs olyan, hogy történelem, csak történelmek vannak, és kizárólag hatalmi kérdés, hogy adott pillanatban mikor melyik igaz.
2010. augusztus 25. at 12:58
Na, itt van a canis lupus elásva.
A nemeslelkűt és a gazt kiütöttem, mert ezek nem történelmi kategóriák. De a többivel mi is a baj?
Talán egy alkoholista kalanador nem követhet el hősi tetteket?
Talán attól, hogy Iancu atrocitásainak szenvedő alanyai voltak a magyarok, attól még nem voltak elnyomók?
Szóval, még mindig fenntartod, hogy a két állítás kibékíthetetlen?
A történelem elsősorban tényekkel foglalkozik. és mindkét állítás az események tükrében tényként (vagy legalábbis leinformálható témaként) fogható fel. Ha valakinek nincs jobb dolga, minthogy ezeket ideologizálja, csinálja, de ne nevezze magát történésznek.
PS. Az ún passzív időgép (azaz információkat szerezni a múltból, de nem befolyásolni az eseményeket) technológiailag egyelőre elképesztően nehéznek tűnik, de az ég kerek világán semmiféle ellentmondásban nincs a fizikával. Lehet, hogy 200 év múlva percre pontosan fogjuk tudni, hogy is vonultak ki a rómaiak Dáciából.
2010. augusztus 25. at 13:07
“Talán egy alkoholista kalanador nem követhet el hősi tetteket?”
Nu.
“Talán attól, hogy Iancu atrocitásainak szenvedő alanyai voltak a magyarok, attól még nem voltak elnyomók?”
Nem.
Érted? 🙂 Összebékítheti egy argentin történész, de itt most ő tökéletesen irreleváns.
A történelmi igazság mindig valakinek a történelmi igazsága. Nem akarlak bosszantani, de szerintem még a racionalitás is lehet relatív. 🙂 Sőt, tény sincs, csak észlelés és értelmezés, de ez már túl messzire vezet.
2010. augusztus 25. at 13:43
M–A–R–H–A–S–Á–G. 😛
A történész (nem a történista! 😀 ) elsősorban szakember. Aztán román, magyar, vagy argentin.
Ha fordítva van, akkor egyszerűen nem történész – mondom ezt annak a súlyával, hogy Romániában ezek szerint esetleg összesen 10 történész él.
De mindez irreleváns. Ha már most van legalább egy, lehet, hogy 16 promóció múlva múlva legalább 65536-an lesznek. Akkor pedig megint csak oda jutunk, hogy nem a néplélek inherens tulajdonsága a hülyeség, hanem azoké, akik nemcsak ütődöttek, hanem még gátlástalanok is, ráadásul a kezükben van a „hivatalos” történetírás bikacsöke.
Persze, hogy simább ügy felseperni a Váci utcát, mint kiseperni ezeket a vadbarmokat a szakmából, de egyik sem lehetetlen…
2010. augusztus 25. at 16:17
“M–A–R–H–A–S–Á–G. 😛 ”
Olyan jó veled vitázni…
2010. augusztus 25. at 18:56
Jó, na, azétt néha érveim is vannak. 😛
2010. augusztus 25. at 09:27
Amúgy eléggé témába vág a Szabadteres bejegyzésem (a Szabadságban is lehozták):
István király, a monokulturális
2010. augusztus 25. at 16:26
Kesztió, te valamit nagyon nem akarsz érteni.
1. A történelem objektív tényeiből viszonylag keveset ismerünk száz százalékos bizonyossággal, azt is többnyire az elmúlt néhányszáz évből, s azok egy részét is különböző forrásokból, amelyek nem mindig egybehangzóak.
2. Távol álljon tőlem, hogy vitassam objektív történelmi tények meglétét, de az adatok és az adatokra vonatkozó interpretáció két különböző dolog. Sanyi ez utóbbiról beszélt. A tények nem egyértelműek, megítélésük számos más, ha tetszik, szubjektív tényező függvénye. Elrugaszkodván a magyar-román bilitől: az, hogy Guy Fawkes 1605-ben fel akarta robbantani az angol parlamentet, történelmi tény. Arról viszont az angolszász kultúrkörön belül sincs egységes narratíva, miként kell megítélni a tervét. Szélsőbalos, monarchia-ellenes, anarchista vagy katolikus körökben egészen másként tekintenek a Fawkes-féle összeesküvésre, mint a jobbos, monarchista, konzervatív és protestáns táborban. Fawkes egyszerre hős szabadságharcos és hazaáruló terrorista, ugyanazon nemzeti kultúrán belül. A történelem bonyolult dolog, és nem, nem, nem csak tények és adatok halmaza, hanem ezen adatok sajátos elbeszélésmódokba való szervezése (is).
Visszatérve a Magyar Napokra: nem egészen értem a vádakat. Ez egy olyan rendezvénysorozatnak készült, amely bevallottan a nemzeti identitáserősítést és a kolozsvári magyarság belső kohéziójának megteremtését tűzte ki célul. Ez egészen másfajta célkitűzés, mint az, hogy “mutassuk fel értékeinket a többség számára”. Más dolog románoknak szóló rendezvényt szervezni, amellyel kvázi a magyar kultúrát népszerűsítjük számukra (ami szintén dicséretes dolog, percig sem vitatom), és megint más kifejezetten magyarok számára, identitásképző céllal létrehozni valamit. Nem értem, miért kéne ezt a kétféle célkitűzést mindenáron és minden esetben egy kalap alá begyömöszölni.
2010. augusztus 25. at 18:54
Utolsó pont a rendezvénysorozat honlapján, a http://www.magyarnapok.ro szájton felsorolt célkitűzések közül, de – ahogy az angol mondaná – last, but not least. 🙂
2010. augusztus 25. at 19:22
Én is kesztóhoz:
Nem kell időgép, sőt történelem sem, ahhoz, hogy ezt megértsd. Helyzet kell, és ütköző érdekek. Úgy látszik az ilyesmiből kimaradtál, micsoda mázli. Tegyük fel, hogy egy közösségen belül érdemeidnek köszönhetően van egy pozíciód. Ezek az érdemek ugyanúgy legitimálnak, mint nemzetiségi vonatkozásban a történelem. A közösségben egyszercsak valaki kipécézi magának a pozíciódat, és őt is legitimálja valami. Ha nem az érdemei, akkor az, hogy kicsikarta az erre vonatkozó ígéretet a nagyfőnöktől. És ettől kezdve az igazság meghasonlik. A két legitimitás ugyanúgy kizárja egymást, mint ahogy a pozíciót sem töltheti be két ember. Ha x letörli az asztalodat, azért teszi, mert rálépett, ha a vetélytárs teszi ugyanezt, akkor azért teszi, mert kutatni akar rajta. Ha nem így látod, naiv vagy. Ha x-ről is ezt feltételezed, akkor gyanakvó. Ha rendreutasítod valamelyik x-et a csoportból, jogosan teszed, mert ő maga is elvárja tőled, hogy a hibáiért megrovásban részesítsd. Ha a vetélytárssal teszed ugyanezt, akkor visszaéltél a hatalmaddal, stb. Érted? És ha egyet fordulsz, akkor egy másik szituban felcserélődnek a szerepek, és már te szeretnél kitúrni “történelmi” pozíciójából valaki mást, mert most már eljött a te időd is…
Szerintem a történelemben is ugyanígy strukturálódnak a viszonyok, vagy legalábbis el lehet őket ennek a mintájára képzelni. Mindenesetre ha látsz gyakorlatba ültethető kiutat, áruld el nekem is, őszintén szükségem lenne rá most.
Ami pedig a Magyar Napokat illeti, én akkor csalódtam benne kellemesen, amikor a programját megláttam: csendes kulturális programok, megfelelő adagolásban, és valóban a magyar, de nem sértő jellegzetességeket emelték ki. Kezdetben attól féltem, hogy melldöngető magyarkodás lesz, amit nem tartottam célszerűnek. De egy ilyen rendezvény más-más környezetben más színezetet ölt. Bukarestben az erős román többség közepén egyértelmű, hogy a románok felé kell nyitni (Sali). A románok által fenyegetett tömb székelységben a felvágásnak lenne talán nagyobb szerepe, Kolozsváron viszont így volt, azt hiszem, a leghitelesebb.
2010. augusztus 26. at 00:06
Pont itt a nagy baj. A történelem sokmindenre alkalmas, de szó sem lehet arró, hogy legitimálhasson valamit. Főleg egy hozzám hasonló liberális számára elfogadhatatlan az ún. történemi jog.
Azok a népek, akik saját történelmükre hivatkozva próbálnak előjogokhoz jutni a jelenben, tulajdonképpen nem is érdelmik meg, hogy történelmük legyen.
2010. augusztus 27. at 15:50
Nem hinném, hogy a történelem legitimitásteremtő jellege csupán a történelmi jog megalapozását szolgálná – a történelmi jog már az ideológia közelségére, a politikai-hatalmi viták egyfajta eldöntésére szolgál. A történelem és identitás összefüggése azonban ennél mélyebb, bizonyos mértékben preideologikus, bár – elfogadom – hogy változására leggyakrabban a politikai-ideológiai érdek van hatással. Azonban a kérdés lényege az, amit Fall Sanyi feszeget: szembenálló identitásunk történelmi anyaga miért oly mély és meghatározó, hogy azt tudományosan oldani és felszámolni illúzió. Nos, érdekes e tekintetben figyelmesen olvasni Lucian Boia-t, akit a magyar köztudat a mítoszromboló román történészek atyjának tekint. Csakhogy Boia, miközben a dákóromán elméletet (például) mítoszként vizsgálja, arra is határozottan figyelmeztet, hogy a nemzetek nem tudnak az alapítás, a honfoglalás, az alapítő hős stb.kultuszain kívül élni, mert különben megszűnnének nemzetek lenni. És ez minden nemzetre érvényes – mondja !
Persze, így jogos a kérdés: de hogy lehet akkor a történelem tudomány? Nos, lehet, csak ahhoz el kell fogadnunk a tudománynak egy jóval “megengedőbb” definícióját, mint ami a XVIII-XIX. század természettudományos sikerei nyomán uralkodóvá vált. E szigorúbb tudománydefiníció túlmegy az antik görög hagyományú dialogikus racionalizmuson, és univerzális-matematizálható módszertani köntöst vesz fel. Abszolutizálja a csupasz, semleges tényt, azaz elfelejti, hogy csupasz tény nincs, csak “értelmezett tény” van, stb. És a doktrinér liberalizmus ezt a tudomány- és racionalizmus-ideált karolta fel. Ezzel szemben sokkal hasznosabb a társadalom világára (mely mindenképpen értelmezett) a tudomány egy lágyabb definícióját elfogadni és alkalmazni, amely szerint a tudományosság egyszerűen a rákérdezhetőség és az interszubjektív ellenőrízhetőség és vitathatóság terepe, a módszertanok pedig a közös értelmezésekre való törekvések eljárási kompromisszumrendjei.
Ha ezt elfogadjuk, meg tudjuk érteni a történelemtudomány kettős természetét: egyszerre karbantartója a mítoszoknak és művelési helye a tudományos kutatásnak.
2010. augusztus 27. at 16:58
Nem tudom, na. Én közismerten csodabogár vagyok ilyen szempontból, de ha már tényleg oszt vagy szoroz a magyar öntudatomat illetően, hogy bizonyos híres nemzettársaim minő tetteket vittek végbe a történelem folyamán, nekem bizony József Attila, Bartók, Csontváry, Bolyai, Neumann, Gábor Dénes, Moholy-Nagy stb. ugranak be inkább, mint Attila vagy Lehel vezér.
Magyarra fordítva: a történelem dicsőséges, de sokszor kegyetlen játékosait sokkal kevésbé érzem magaménak, mint a tudomány, kultúra és a művészetek sokkal szelídebb nagyjait. És még az is csak kizárólag tudományos szempontból érdekel, hogy mikor volt a honfoglalás és a véres kézzel „alapított” Magyarország határait hány tenger mosta (tisztára?).
Akkor hát az a kérdés, hogy melyik a normálisabb? Az én „csodabogár” hozzáállásom, amikor a szellemi teljesítményt tekintem egy nemzet meghatározó értékének, vagy az átlagmagyaré/átlagrománé, aki véres harcokra, hódításokra, birodalmi aspirációkra, területi szupremaciára büszke?
2010. augusztus 27. at 17:07
Hű, de nagyok voltunk!
Vagy inkább hű de mekkora barbárok? 😀
2010. augusztus 28. at 16:53
Hogyne, roppant barbárok voltunk, ellentétben számos más, civilizált, európai néppel, akik virágcsokrok osztogatásával szerezték az országukat, gyengéd rábeszélések közepette.
Kesztió, bocs, de te tényleg nem értesz semmit. Számomra fel se merül a vagylagosság kérdése: Árpád vagy Ady, István király vagy Szentgyörgyi Albert… Mindannyian az én történelmem, a mi történelmünk részei, a miénk. Slussz. Az ember nem választja a nemzetét és a történelmét, hanem kapja, amikor beleszületik egy kultúrába. És onnantól az övé, tetszik vagy sem. Ha elkezd ideológiai nézetei szerint szelektálni, régen rossz. Nem tudom, ezt hogy mondjam világosabban.
2010. augusztus 28. at 17:15
És még valami, Kesztió: az sosem jutott eszedbe, hogy ha kalandozó őseink nem barbárkodják össze maguknak, illetve nekünk ezt a szállásterületet, majd István nem teremt itt “tűzzel-vassal, hogyha kell” szuverén magyar államot, akkor nem valószínű, hogy Bartók vagy Csontváry egyáltalán megszülettek volna? Ezek ilyen, izé, logikus összefüggések.
2010. augusztus 28. at 17:54
Ez számomra nem tűnik mentségnek, de biztos bennem van a hiba.
Egészen addig, amíg a nemzeti hovatartozásom nem kényszerít arra, hogy számomra alapvető értékeket feladjak illetve vállalhatatlanokkal azonosuljak. Mert én attól a pillanattól kezdve megszűntem magyarnak lenni.
Ez manapság – szerencsére – kvázi elképzelhetetlen. Hmmm… talán pont a liberalizmus eszméinek köszönhetően, azaz, hogy nemzeteden belül nyugodtan lehetsz más vallású vagy akár ateista és akkor sem bélyegeznek meg, ha a román válogatottnak drukkolsz és nem a magyarnak – csupán azért, mert teszem azt, sokkal inkább megérdemlik.
Voltak viszont ennél sötétebb idők. Nemcsak Koppány idejében mondhattál búcsút identitásodnak – sőt, egyáltalán puszta létednek is –, ha nem pont úgy gondolkoztál és cselekedtél, ahogy a „magyarnak lenni” mainstream épp megkívánta, de pl. Szálasiék idején is szinte odajutottunk, hogy még magyar származású minnesotai farmerként se vállald szívesen az identitásod. És hány és hány, magyar kultúrán nevelkedett és magát magyarnak valló kolozsvári zsidó nem szólalt meg többé magyarul, miután élve kikerült az auschwitzi pokolból? Mondd azt, hogy nem volt igazuk, pedig amúgy akkor is súlyos hiba volt egyenlőségjelet tenni nácizmus és magyarság között.
Szentségtörő leszek.
Valószínű viszont, hogy Bartóković meg Ciontvărescu megszülettek volna. És könnyen elképzelhető, hogy engem pedig Birovnak hívnának.
NA ÉS.
Annyival borzalmasabb a román, szerb, bolgár identitás?
2010. augusztus 28. at 17:58
Hűha… Így, visszaolvasva… akkor tulajdonképp én most nemzetáruló vagyok?
2010. augusztus 29. at 12:39
Úgy látom, Kesztió, te mindenáron szeretnél kiprovokálni részünkről egy lenemzetárulózást. De rossz helyen keresgélsz, mert az effajta minősítgetés elég távol áll az ízlésünktől. Nem tudunk szolgálni tehát azzal az elégtétellel, hogy ellássunk a “nemzetáruló” címkével.
És azt is hiába kéred folyton, hogy kövezzünk meg. Óhajodat nem tudjuk és nem is akarjuk teljesíteni.
Nem lenne jobb egyszerűen csak vitatkozni?
2010. augusztus 29. at 13:12
Ezt megkaptam, s még azt se mondhatom, hogy nem jogosan….
Amúgy az a szomorú valóság, hogy valóban a fene akarja lenemzetárulóztatni és megköveztetni magát.
Arról van szó csupán, hogy lelkem mélyén még mindig nem jön elhinnem, hogy egyszerűen csak másképp gondolkodónak is elfogadhatnak a másképp gondolkodók.
Persze magamra vessek, de tényleg túl sok negatív tapasztalatom volt már ez ügyben, s innen már csak egy lépés a paranoja. 😀
Mondjuk az se hagyható figyelmen kívül, hogy – finoman szólva – nem a Reflektórium célközönsége az, amelyik lenemzetárulózna egy esetleges ellenvéleményért.
Úgyhogy gáfa vót, na, elismerem.
2010. augusztus 25. at 23:22
Emmá igen. Csak úgy sisteregnek az érvek. Na jó, meg a m-a-r-h-a-s-á-g-ok. Pedig aszittem olyan nyárias, izzadt, fülledt, alvad-a-vér-az-erekben hangulat van a neten, mint a sarkon. Élvezettel olvastam végig a kommenteket (is).
PAZS-nak csak annyit, amit már Kesztió barátunk is beidézett. Ez a rendezvény tényleg nem CSAK a magunk identitásának erősítését, belső kohézióteremtést szolgált. Bár, akármilyen pátoszosan is hangzik, büszke vagyok ezekre a Magyar Napokra, mert kolozsváriak. És mert én kolozsvári vagyok. Ezen belül meg magyar. Bezony, ebben a sorrendben. És azokra is büszke vagyok, akik megcsálták. Akárkik, akárhogyan (nem rosszul). Azon meg csodálkozom, már rég, hogy mások immár 20 éve miért nem tudták megcsálni. No, ezek olyan szórványgondolatok, először a blogon, érzelmesen is. Milljó csókok.
2010. augusztus 28. at 15:33
A nyárias, izzadt, fülledt munkához a fenének van kedve, pedig muszáj volna, ezért dől a marhaság. 🙂
2010. augusztus 29. at 16:06
Dehogy marhaság. Nincs jó se rossz, gondolkodás teszi azzá, ugye. Ha ez így van, akkor, az első okot nyomozva, a gondolkodás maga nem lehet se jó se rossz, csak ha valami azzá teszi. S míg ez a valami nem nevesül, az itt közölt gondolatok sem marhaságok önmagukban. Ez így csodaszép. Hogy erről ne is beszéljek: mindenkinek i-ga-za van.
2010. augusztus 29. at 23:36
Kérhetek egy (virtuális) elérhetőséget? Málnalé jeligére.
2010. augusztus 26. at 22:36
Ja, még egy dolog – akár annak árán is, hogy immár bizonyára fárasztó kezd lenni az állandó jelenlétem a blogotok virtuális terében.
Szóval, ha az István, a király csupán arról szólna, hogy magyar történelem meghatározó és felemelő pillanata, magyarságtudat erősítése, stb., számomra – kövezzetek meg, de – nem bírna különösebb művészi értékkel. Inkább amolyan középiskolai oktatófilm színvonalán taksálnám.
Ami az István, a királyt igazi remekművé (akár az ókori görög drámákkal egy ligában játszóvá) emeli, az pont annak a harcnak, vívódásnak művészi ábrázolása, amit csaknem minden helyen és korban végigcsináltak már: bölcs kompromisszum, az identitásunk, elveink részleges feladása versus garantált megsemmisülésbe vezető, karakánnak tűnő, de valójában fejetlen, értelmetlen, rövidlátó ellenszegülés.
Gondolom, ezek után nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez nem (csak) magyar téma, bármennyire is hívnák Istvánnak és Koppánynak a főszereplőket. „Must see” és „must think about” románnak, svájcinak, izraelinek és iráninak egyaránt. És az, hogy egy ilyen univerzális mondanivalójú eposzt felvezető- és magyarázószöveg híján valamiféle magyar vallási szertartásnak gondoljanak az épp arra járó románok – hát ez akármilyen más lebőgésnél fájdalmasabb…
2010. augusztus 27. at 14:49
Kesztió, ne marháskodj (ezt a fárasztó jelenléteddel kapcsolatos mentegetőző megjegyzésedre értem).
Attól tartok viszont, hogy az István, a királyt eltérő módon értelmezzük. Te a haladár szellemiséget látod benne, én nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez volt az alkotói szándék. (Persze, a szerző halott, de akkor is.) A vívódással, a különböző “nemzetstratégiák” dilemmájának megfogalmazásával én is egyetértek, de korántsem hiszem, hogy egyértelmű lenne, a rockopera melyik út mellett foglal állást. Valószínűleg semelyik mellett, hanem a téma mélyebb problematizálását kívánja végrehajtani, és ez így helyes, azt hiszem.
Tudom, hogy nem érv, de a populáris kultúrafogyasztó közvéleményben sem egészen úgy csapódott le az István hatása, mint mondod. Bizonyára te is számtalan olyan buliban voltál már, ahol felharsantak az István dallamai – és többnyire melyik nóta, hümm? Az, hogy “Szállj fel a csillagokba, szél könnyű szárnyán szállj” – vagyis a Koppány-álláspont, amit a felnövekvő nemzedékek a szabadságvágy himnuszaként kántálnak bele az éccakába. Az István, a király sokkal szimpatikusabbá tette Koppány alakját és a koppányi magatartást, mint amit a hivatalos magyar történetírás alapján megszoktunk.
Szóval, megintcsak oda lyukadunk ki, ugyi, hogy a történelem és a történelmi tényekre való reflexió bonyolult dolog 🙂
2010. augusztus 28. at 15:32
kesztió:
Árpád atyánknak igenis van még ma is szemmel látható tétje, főleg kis hazánkban, melynek lakossága távolról sem homogén. Sokat számít, hogy ki mióta él egy bizonyos életformát, milyen a társadalom struktúrája. A magyarok a honfoglalás előtt katona nép volt – fegyelem, hősök, kiváltságosok. Aztán letelepedett, s nem biztos, hogy borzasztó véres harcok árán: amikor Erdélybe telepítették a székelyeket és a szászokat, a dokumentumokban az szerepel, hogy az illető területek desertum [dőlt] voltak, és valószínűleg az egész Pannon medence gyéren lakott volt, különben ősatyáinkat elzavarták volna. A honfoglalás után következett 1000-1100 év letelepült, mezőgazdálkodó élet. Hogy ez mit tesz, akkor látszik igazán, amikor egy másik, más múltú néppel hasonlítod össze. A szászok ezzel szemben csak vagy 7-800 évig laktak a vidéken, de már érkezéskor hoztak magukkal ezer vagy ki tudja hány év kiforrott kézműves kultúrát. A románok között hatalmas különbségek vannak. A hagyományőrző máramarosi falu lakóját nem lehet összetenni a még mindig félnomád dinnyésekkel. Vagy a társadalom szerkezete: a kárpátokon kívül voltak urak, de nem voltak nemesek. A magyar nemesség (akik között elvétve akadtak más nemzetiségű nemesek is) az európai arisztokrácia része volt, lett, és ez a hűbéri hálózat éreztette hatását nálunkfele is. Hogy a vallásról ne is beszéljek. Konkrét példa: ma ha bemegy egy művelt, kifogástalan úriember román a plébániára, a több száz éves barokk szobrok és bútorok láttán elhűl, és nem tudna mit kezdeni vele: mert az ortodox egyházban nemigen van ilyen, főleg Erdélyben nem.
Itván király: elég kemény és véreskezű uralkodó volt, nem mint a Rockoperában. Ha tűzzel-vassal katolicizálta az egész országát (lásd a törvényeit, vagy akár a Koppány-sztorit), akkor az erdélyi románok mitől ortodoxok??? (Jó, persze, a keleti egyháznak Magyarországon is maradtak fenn szigetei.) Más: talán mindannyian úgy nőttünk fel, hogy az iskolában tanultuk az intelmeit – a királytükör is a nyugat-európai középkor egyik fő műfaja -, és benne azt, hogy a különböző népek a királyság ékességei “mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő”. Ilyen egyéniségek, ilyen szövegek nem voltak a románság körében, és azért az sem mindegy, hogy a toleranciát tanulja évszázadokon át egy nép, vagy azt, hogy a legnagyobb erény az átverés. Vagy most különösen érzem annak a súlyát, hogy a románoknak nem volt egy Széchenyiük, aki a külföldre szakadt intelligenciát hazahívja országot építeni, és egyáltalán ötletet adjon arra, hogy most mi a csudát csináljunk az országgal a válság kellős közepén.
Szóval nekem is a kulturális értékek a fontosabbak, de azok sokban függenek a politikai és társadalmi feltételektől. Petőfi tkp. szlovák volt, József Attila vegyes házasságból származott, Csontváry zsidó volt: ha jól megnézzük, a nagy egyéniségek többsége a kulturális találkozásokból, résekből születik. Csontváryak ma azért nem teremnek Erdélyben, mert a világháborút túlélő zsidók jelentős részét a kommunista Románia eladta – igaz, volt kinek. Ennyit a nemzetiségformáló szellemi értékek meg a politika kapcsolatáról.
Ui.: az évszázadokat kapásból írtam, nem vagyok történész, csak az arányokat szerettem volna érzékeltetni
2010. augusztus 29. at 16:12
Na, itt viszont, gondolkodás ide vagy oda, megállj, vitéz.
1. Nem tudok róla, hogy az öreg Csontváry zsidó lett volna. Ami lehet, hogy engem minősít, de kérlek, segíts már ki, és áruld el, honnan van az infó.
2. Erdélyben ma azért nincsenek Csontváryak, mert a háborút túlélő zsidók jelentős részét a kommunista Románia eladta? Ezt a gondolatot kérlek, bontsd ki, ha akarod, itt, ha akarod, máshol, ha akarod, virtuális, ha akarod, reális térben, asztal, málnaszörp mellett… de kérlek, tedd meg, mert csodaszép ugyan, meg magyarul is van, de egyelőre egy kukkot sem értek belőle. Köszi.
2010. augusztus 29. at 23:02
Igen, elnézést, lehet, hogy megtévedtem Csontváryval kapcsolatban. Én is odavagyok a színeiért, és lehet, hogy a képek tematikája miatt ítéltem ennyire felületesen.
2010. augusztus 30. at 12:28
Oké, akkor ezzel rendben vagyunk. De a második kérésemmel még tartozol. Előre is köszönöm.
2010. augusztus 28. at 21:52
A KMN feladata, hogy a város magyarságát jelenítse meg elsősorban, önmaga számára mint egy élő, létező, igényekkel rendelkező és ezekkel élni tudó közösséget. Ez első nekifutásra, talán még a várakozásokat is felülmúlva sikerült. Erre a „megmérettetésre” szüksége is volt a kolozsvári magyaroknak amit végső soron a kolozsvári „brand – és városnapok” körüli viták ugrasztottak ki. Mert ha abból indulok ki, hogy az utolsó hatvanöt évben e város lakóinak túlnyomó többsége szervezett formában vajmi kevés ismerttel találkozott városáról (nemzetiségéről, nemzetéről), nagyon is időszerű egy ilyen rendezvénysorozat létrehozása és ennek hagyománnyá való fejlesztése. Abban is biztos vagyok, hogy mindez nem valósulhatott volna meg, ha az utóbbi húsz évben nem jöhettek volna részre azok a politikai feltételek amelyek a civil: kulturális, gyermeknevelési, hagyományőrző, művészeti, szakmai stb. szervezetek működését szavatolják. Természetesen ez a pár napos felvillantása annak, hogy „kik is vagyunk mi?” csupán jelzés értékű kell legyen úgy közösségünk számára mint a románság számára is. A munka dandárja még hátra van, mert ezeknek a civil szervezetek munkájában kell részt vállalni tevőleges munkával és nagyobb anyagi támogatással. Fennmaradásunk egyik záloga mint közösség van a kezünkben. Ha azt akarjuk elérni, hogy szavunkra, kultúránkra, hagyományainkra, szokásainkra, történelmünkre odafigyeljenek román polgártársaink akkor az KMN csupán figyelem felkeltő kell legyen, aminek a jelenlegi forma eleget is tett. Még egy többnapos sok témás, többhelyszínes rendezvény sorozat sem győz meg senkit csupán legjobb esetben jelzés arra, hogy itt vagyunk és ennyi elég is. Mert a román ás magyar közösségek közti „átjárást” és elfogadást a politikai, gazdasági, kulturális és szakmai szervezetek kell megvalósítsák a szürke hétköznapok munkáján keresztül. Érdemi előrelépés csak ez estben várható. Valahogy úgy ahogy a sokat szidott színházunknak sikerült, volt egy magyar színház amely mára a román színi világ része is, és e mellett megmaradt magyarnak úgy, hogy úttörő lett más erdélyi színházak előtt az elismertség terén. Tehát semmi baj ha párhuzamos pályákon haladunk és e pályák között van az átjárás „féreg út”.
2010. augusztus 29. at 08:54
Egy dolgot nem értek, ami – úgy látom – valamennyi hozzászólás, sőt a bejegyés kiindulópontja is: miért kellene a kolozsvári magyarnak éppen a Kolozsvári Magyar Napokon belesimulni a tájba? Láttatok pl. a shanghaji ír napokon valakit amiatt aggódni, hogy a kínai nem érti, miről dudálnak? Nem hiszem.
2010. augusztus 29. at 14:32
Bizony, a shanghaji ír közösség hatalmas múltra tekint vissza. Malakiás, Armagh püspöke említi egy írásában, hogy Kr. u. 440-ben Szt. Patrickot, Shanghaj földjére lépve, egy viruló lóheremező látványa fogadta. A szent, Isten három ujját látván e csodában, várost alapított, Sinne Fianna néven. Igen ám, csak a benszülöttek, az idegen hangzású nevet kimondani nem tudván, eltorzították azt. A mai Shanghai tehát valójában ír föld. Nem csoda, hogy a kínainak (Sianna, ugye) tényleg nem aggódnak a világhírű ír napok miatt. Bono egyébként, úgy hírlik, mostanában az ősi Shanghai-Sianna tengelyről ír rockoperát. Patrickot természetesen ő maga játssza el. A tárgyalások során felmerült egy másik szent, Varga Miklós neve is. (Részlet a Jereváni Rádió Ősi földem című műsorából, 2010 április 1)
2010. szeptember 4. at 20:29
Egy szuszra olvasván el az egész vitát, jót szaladtam az alkalmazott filozófia, meg a történelem mezején is, őszintén élvezve a pattogó labdákat.
Természetemből kifolyólag én is vitatkoznék szívesen, de az előttem szólók ezt olyan szakszerűen megtették, hogy egy magamfajta “műszaki értelmiségi” már nem nagyon tud labdába rugni. De!
Nem maradnék ki teljesen, mert egy valami azért fúrdalja az oldalam, egy feloldozás az esetleges történelmi igazságok ellentmondásait illetően. Mármint, hogy van-e külön román vagy “horribile dictum” magyar tudományos történelem?
Az exakt tudományokat úgy alapítják a semmiből, hogy az “alapítók” körülnéznek a prérin és a nekik tetsző elemeket kinevezik “megkérdőjelezhetetlen alapigazságoknak-axiómáknak”, amelyekre építik fel a következő tételeket, melyeket törvényként tisztelünk. Ha valakinek netán nem tetszik valamely törvény, akkor nem ezzel kell bajlódnia, hanem egyszerűen új tudományt fektet le, az általa megfelelően kiválogatott új axiómákra alpozva. (Ne menj messze, lásd Bólyait).
Tehát a saját axiómákra építve van román történelem és tőle teljesen függetlenül egy magyar is , amelyek ugyanazon tényekre vonatkoznak, de más-más axiomatikus alapon. Euklidesz azt mondja, hogy a párhuzamosok nem találkoznak, Bólyai azt, hogy de igen. Ilyen egyszerű, és mindkettőnek igaza van a maga bandájában.