A nemrég lezajlott Kolozsvári Magyar Napok kizáró, elkülönülő jellegét rója fel a rendezvény kitalálóinak Salamon Márton László az Új Magyar Szó augusztus 24-i számában megjelent vezércikkében. Sali azt kifogásolja, és az esemény „erős negatívumának” nevezi, hogy nagyon kevés román vett részt a rendezvényeken, majd felteszi a kérdést: „miért nem képes megszólítani az erdélyi magyarság a román többséget, miért élünk mi, erdélyi magyarok és románok továbbra is külön társadalmakban?” Jó kérdés, Sali, magam is sokat gondolkodom ezen, és általában arra a következtetésre jutok, hogy nem a külön világokban élés miértje jelenti a problémát, hanem az, hogy miként biztosítható a két külön világ békés egymás mellett létezése.

Túlságosan leegyszerűsítő az a közismert szemléletmód, amely azt mondja: az egyszerű román és magyar emberek jól megvannak egymással a mindennapi életben, a politikusok szítják az etnikai feszültségeket és a civakodást. Nem igaz, vagy csak részben igaz. Nem vagyunk pusztán egyszerű emberek, legalábbis életünk egy jelentős részében biztos nem. Még az olyan hétköznapi tevékenységek, mint a fociról való beszélgetés vagy a tévézés sem teljesen mentes a bonyolult identitáris vonatkozásoktól. Hiszen például a kolozsvári CFR „magyar csapatként” van elkönyvelve, ellenfele a „román” U, a magyar tévécsatornán látott film, műsor élményét pedig általában nem tudjuk román nemzetiségű ismerőseinkkel megbeszélni.

Teljesen egyértelmű, hogy egyén nélkül nincs közösség, csakhogy ez fordítva is ugyanolyan mértékben igaz. Itt pedig nemzeti közösségekről van szó, amelyek identitásának alappillérei a saját nyelv, a saját kultúra és a saját történelem. Abban is egyetérthetünk, hogy egy közösség identitása két, egymást kiegészítő hatás eredője: egyrészt egy adott központ köré összefogja alkotó elemeit, másrészt – éppen ebből eredően – elkülöníti az összes többi olyan elemtől, ami nem fogható össze ama központ köré. Ez eddig egyszerű, természetes, ideológiamentes logika. A „Deşteaptă-te, române” és az „Isten, áldd meg a magyart” kiválóan illusztrálja ezt – mondhatnánk, ha lehetséges lenne a két nemzeti himnuszt önmaga ártatlanságában, minden rátapadó jelentéstől mentesen szemlélni. De nem lehetséges. A kínai és az ecuadori nemzeti identitás között nehezen találhatunk ellentéteket, ám a kínai és a tibeti identitás között igen, földrajzi és történelmi okokból. Hasonlóképpen, földrajzi és történelmi körülmények miatt vannak ellentétek a román és a magyar, illetve erdélyi magyar identitás között.

Tökéletesen meddőnek tartom az erdélyi magyar, illetve román eredet- és elsőbbségvitákat, mivel ezek mindig a Történelmi Igazságot keresik, ilyesmi pedig nem létezik. De szerintem az is meddő próbálkozás, hogy a vita két résztvevőjét teljes mértékben közös nevezőre hozzuk. Mivel a vita szemben álló oldalai külön-külön a két nemzeti identitás szerves, konstitutív elemei, de a két világ egymással csak részben kompatibilis. Erdélyi magyarként nem szabhatom meg az erdélyi román számára a saját identitását, és fordítva sem. Nem tudjuk teljes mértékben összebékíteni, tökéletesen átjárhatóvá tenni az erős identitásra épülő erdélyi magyar és az erdélyi román világot anélkül, hogy ne sérülnének az identitások, mert bizonyos elemeik éppen a másik ellen dolgoznak. Ehhez túl mélyek a lényeges elemek közötti ellentétek és szembenállások. Ellentétes előjelű történelmeket vallunk, egymásnak ellentmondó és egymást kölcsönösen kioltó nemzeti mítoszaink vannak. Különbözőek vagyunk. Két külön világban létezünk, amelyben bizonyos törvényszerűségek és elemek nem vetíthetők át a másikba, és nem univerzalizálhatók.

És mivel a két világnak nincs – vagy a jelen állás szerint nem azonosítható – lényeget érintő szintézise, el kell fogadnunk természetesnek különbözőségüket és külön létezésüket. Ellenkező esetben egyenes út vezet a nemzeti radikalizmushoz, ilyen-olyan alakulatokhoz, egyenruhákhoz, Jobbikhoz, Új Jobboldalhoz, vasgárdizmushoz, 1990 márciusához stb. Vagy hogy teljes, közelmúltbeli (anti)modellt említsek: Srebrenicához, Szarajevóhoz, Mostarhoz, Koszovóhoz.

Aki a nemzeti exkluzivizmust hirdeti Erdélyben, olyan pályán indul el, amelynek végpontja önmaga létének megszűnése. De ugyanígy önmaga nemzeti identitását veszi célkeresztbe az, aki a két külön világ összenyitásával nagyobb mértékben próbálkozik, mint ahogy a két világ természete lehetővé teszi.

A Kolozsvári Magyar Napoknak elsősorban az a lényege, hogy a magyar identitásról szól. Ez nem zárja ki – és nem is zárta ki – hogy a románok részt vegyenek bizonyos rendezvényeken, például a Hot Jazz Band, van a filharmónia Vivaldi-koncertjén. Az azonban nem valószínű, hogy a Magyar Napok román meghívottja őszintén élvezze a magyar történelmi előadást, és ez fordítva is igaz. Ami rendjén is van, ha kölcsönösen felismerjük: a nem-szeretet nem jelent automatikusan gyűlöletet, és nem a kölcsönös szeretet a cél, hanem az, hogy ellegyünk egymás mellett.

Azt írod, Sali: a házába húzódó csigaként a magyar kisebbség valóban meg tudja védeni magát bizonyos asszimilációs hatásoktól, de azt a kérdést is felteszed, hogy miért nem képes megszólítani az erdélyi magyarság a román többséget. Nos, szerintem éppen azért, mert ott vannak körülötte azok a bizonyos többségi asszimilációs hatások, és ha nem is hangzik el a „csiga-biga, gyere ki” (és ne is hangozzon el, mivel átverés – a csiga soha nem kap tejet-vajat), valahogy úgy kellene kibújni a csigaházból, hogy kint is legyünk, de a házunk is a hátunkon is maradjon.

Reklámok