Amióta az eszemet tudom, ő a kedvenc sci-fi szerzőm (bocs, Lem mester). És egyáltalán, ő az egyik kedvenc íróm, ha szabad ilyen „tudománytalanul” szubjektíven fogalmazni. Megértem háborgását, amiért beszorítják a tudományos-fantasztikus irodalom skatulyájába: a műfajt megnevező szóösszetétel első fele mindig is hidegen hagyta, a technikai civilizáció fejlődése sosem érdekelte annyira, mint a technológiai változásoktól független emberi tényező. A kívülről látható helyett az, ami legbelül történik, időn, korokon átívelően. (Buta szakszóval ezt hívják „szoft” sci-finek, ha jól tudom.)

Mostanában azt olvasom felőle, hogy kíméletlenül ostorozza Barack Obamát, egyrészt a holdprogram valóban érthetetlen leállítása miatt, másrészt a hagyományos amerikai értékek és szabadságjogok védelmében (és a jelenlegi amerikai elnökkel még viszonylag kesztyűs kézzel bánik, ahhoz képest, mondjuk, hogy egyik elődjét, Bill Clintont gyakorlatilag – burkoltan – leseggfejezte). Ez is rokonszenves benne, persze, de mégsem ezért szeretjük – hanem a Marsbéli krónikák, a Gonosz lélek közeleg, a Fahrenheit 451 vagy éppen lírai hangvételű, enyhén moralizáló novellái, elbeszélései miatt.

Egyik ilyen novellája a világ utolsó éjszakáján „játszódik”, egy házaspár csendes, belenyugvó, minden hisztérikus bombasztot nélkülöző beszélgetését örökíti meg: így kell lennie, ez a sorsunk, jó éjszakát. Csak annyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik. Torokszorító, lenyűgöző, hidegrázós élmény. Ray Bradburyt olvasni olyan, mint egy teljesen kihalt, hajnali utcán sétálni a Marson, egyszerre fájdalmasan magányos és felemelő érzés.

A minap arra kért egy hazai hírportál, ajánljak nyári olvasmányokat az olvasóinak. Utólag sajnálom kicsit, hogy kihagytam, de azt sem tudom, melyik művét említsem elsőként. Ray Bradbury kilencvenéves. Mindenekelőtt őt ajánlom.

Advertisements