Napokon át zúgott a sajtó Frunda György ámokfutásától, melynek eredménye a Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) kivéreztetése lett. Megszólaltak civil szervezetek és szakértői think tank-ek (SAR, IPP), sőt, még néhány nagykövet is (a brit, az amerikai) diplomatikus nemtetszésének adott hangot. Az Európai Bizottság pedig bírált, aminek a következményei, nyilván, nem maradnak el…

Persze, mindhiába.

A sajtóban csak a háborgó és ironikus kritika hangjai hallatszottak, és a kommentárokat olvasván szinte csodálkozhatunk, hogy a román köznyelv innovatív használatában ki-kitűnő román újságírók most miért nem találtak újabb szellemes kifejezést a közvéleménnyel ily arrogáns módon szembehelyezkedő politikai önérdekérvényesítésre. Például ilyet, hogy: frundăria.

A köznevesítésnek ugyanis az adna értelmet, hogy Frunda az ANI-kérdésben véghez vitt „munkájával” tulajdonképpen a román politika egy eddig láthatatlan, inkább csak sejthető, de mindazonáltal tartósan fennálló nagykoalíciójának adott arcot. Olyan nagykoalícióról van szó, amely – kormányzati pozíció ide, vagy oda – a teljes politikai elit fundamentális érdekazonosságára épül, és amelyet talán a politikatudományban immár terminus technicusként is használt kartellpárt fogalmával lehet jól magyarázni. Amint azt leírták (például itt), a modern kartellpártok csak úgy tudnak fennmaradni, hogy az állam részeivé válnak. Vagyonukat, apparátusukat csak úgy tudják fenntartani, ha közvetlenül vagy közvetve, de nagyjából folyamatosan részesülnek az állami költségvetésből: az „államipénz-infúzió” (Juhász Gábor kifejezése) kérdése számukra lényegében a lenni vagy nem lenni kérdése.

Bár ez a kartellesedés a legtöbb európai politikai rendszerben fennáll, mégis a Frunda nevével fémjelzett román érdekkoalíciónak van egy sajátos vonása, ami az „államipénz-infúzió” romániai módját eléggé sajátossá teszi.

Nyugatabbra a pártok számára a közigazgatási pozíciók megszállása a bónusz, és kormányra kerülés esetén ez jelenti fő éltető közegüket, ínségesebb periódusokban pedig – ellenzékben – mindegyik párt visszavonul saját parkolópályáira, melyeket maga alakított ki a civil társadalomban, és amelyeknek fenntartására a normatív pártfinanszírozás révén még ellenzékben is kap állami pénzeket.

Románia sajátos karakterét az adja, hogy a kormánytagság bónuszai jóval jelentősebbek, mert a napnyugati rendszerekhez képest több infúziós csatorna jut a pártoknak, jóval lazább törvényességi feltételek – tehát kellő ellenőrizhetetlenség – mellett, miközben a parkolópályák kialakulatlanabbak, következésképpen bizonytalanabbak. Ebből következően a politikai harc ádázabb, gazdasági motivációja pedig jóval egyén-, azaz politikuscentrikusabb, mint nyugaton, ahol a politika gazdasági motivációja pártcentrikusabb, azaz a párt már létező, megszervezett hátországával – parkolópályáival – függ össze. A román politikusoknak kormányon kell megteremteniük azokat a tartalékokat, amelyekkel az ellenzéki időszakot egyéni politikai vállalkozóként át tudják vészelni.

E karakter következménye a sajátos román politikai laissez faire, amely a túlélni és túlélni hagyni elvét jelenti. Az ádáz politikai harc csupán az infúziós csatornák uralásáért folyik, de nem irányul olyan politikai célokra, amelyek e csatornák szűkítését és szélesebb körű, nagyobb nyilvánosságot bevonó kontrollját jelentik.

Az Európai Unió által szorgalmazott ANI egy ilyen ellenőrzés lehetőségét teremtette volna meg, és Frunda képében a túlélni és túlélni hagyni hallgatólagos politikai konszenzusa torpedózta meg ezt az intézményt.

De miért pont Frunda révén jelent meg ez a sajátos politikai laissez faire?

Ennek két oka is lehet.

Az egyik: maga az RMDSZ. Mert az RMDSZ az a párt, amely nem csupán érdekelt a folyamatos kormányon maradásban – ebben, ugyebár, minden párt érdekelt –, hanem azt eddig meg is tudta valósítani ügyes kispárti stratégiájával. Az elmúlt jó egy évtized során sikerült fenntartania és konszolidálnia koalícióképességét mind a román bal-, mind a jobboldal felé. Logikus konzekvenciája ennek, hogy érdekében áll fenntartani ezt a rendszert, és inkább megteheti, mint a nagyobb román pártok, hiszen az érzületi alapon elmagyarázott erdélyi összmagyar érdekkel bármit könnyen legitimál választói előtt. A „magyar érdek” szólama az RMDSZ politikai kisgömböce, amely bármilyen problémát le tud nyelni anélkül, hogy kirepedne. Egyébként pedig az infúziós csatornák iránti RMDSZ-érdekre az idei februári, 100-as számú kormányhatározat nyújt jó rálátást, amely magát a Szövetséget jelöli meg a romániai magyar kisebbségnek szánt költségvetési támogatások kezelőjeként.

A másik ok alighanem Frunda karrierjében rejlik. Látható ugyanis, hogy a székely RMDSZ-elit megerősödésével és az EP-képviselet előtérbe kerülésével személye marginalizálódott az RMDSZ-en belül. ANI-ámokfutása ezért karrierkalkulusként is értelmezhető. A túlélni és túlélni hagyni kultúrájához jól illeszkedett a sztárügyvéd és a szenátor munkakörének harmonizálása, a szenátus és a bukaresti törvényszékek közötti elegáns szaladgálás és befolyástranszfer, a tárgyalóteremben és a törvényhozásban mondott védőbeszédek könnyed összekapcsolhatósága. Ha ennek vége szakad – gondolhatja most az ügyvéd Frunda –, akkor hasznos lehet egy világos jelzést adni azoknak a potenciális ügyfeleknek, akik a politikában jól megmártózott, de onnan már kilépő ügyvéd kapcsolatait igénylik majd a bíróság előtt. És akik biztosak akarnak lenni abban, hogy az ANI ellen fellépő szenátor tényleg sokat őriz még politikai kapcsolataiból.

Advertisements