2010 június 28-án történt, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntött: bármely amerikai állampolgárnak egyéni joga van a lőfegyverviseléshez és -tartáshoz, akárhol is él az Államok területén belül. Az önvédelmi fegyverkezési „hajszát” támogatók újabb mérföldkő jellegű győzelme ez, 2008 június 26 után, amikor is az említett Bíróság úgy döntött, hogy az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának II. Kiegészítése védi az egyén fegyverviselési jogát, legalábbis ami az otthoni önvédelmet illeti. Remek. Ha most én amerikai lennék, elvileg  elsétálhatnék a sarki puskaboltba, vehetnék egy Coltot, Browningot, Lügert, Smith & Wessont vagy bármi más stukkert potom 200-400 dolcsiért, és ha valaki rám törne a házamban, nyugodt lélekkel lepuffanthatnám. Cool!

A dolog persze nem ilyen egyszerű. Azt tudjuk, hogy Amerika fegyverrel vívta ki függetlenségét, aztán fegyverrel lett úrrá egy fél kontinensen. (Bocsi, natív amik, de micsáljunk mi is, az erősebb kutya baszik!) Azóta meg fegyverrel rendezi a világ dolgait, ha másképp nem megy, persze. Ez eddig rendben is volna. Határozottan egyetértek azzal a gondolattal, hogy bizony van ideje a fegyvereknek. A bajom a fegyverviseléssel ott kezdődik, amikor megnézem, például Gus van Sant Elefánt című filmjét – na ja, egyelőre még részese vagyok a luxusnak, hogy karosszékből figyelhetem az ilyesmit.  (Na és direkt nem Michael Moore Columbine-filmjét hozom fel példaként, speku-konspi-manipulatív jellege miatt.) Mert honnan a francból tudjuk, hogy minden felnőtt amerikai normális-e. Alkotmányos joga van a fegyverviselésre és -tartásra, ez oké. De vajon tud-e élni, s nem vissza, ezzel a jogával? Szerintem van, aki tud, és van, aki nem. Például az az öreg, Chicago egyik „forró” negyedében élő fekete amerikai bácsi, aki szabályosan repesett örömében a hír hallatán, biztos tud. Úgy néz ki. És nyugodtabban alszik, ha a protkó mellett ott a stukker is. Más kérdés, hogy ha egy állig felfegyverzett rablóbanda betör a házába (hogy miért pont hozzá, ez most nem lényeges), ki tudja-e nyírni őket, vagy inkább odaadja a vadiúj fegyvert is, csak menjenek már.

Erre jön még a jog alkalmazásának bonyolult procedúrája. Ahol bizony szerepet kap a föderális, állami és helyi fegyverviselési és –tartási jogot korlátozó szabályok, rendeletek sokasága. Hogy például csak az birtokolhat lőfegyvert, akinek erre bejegyzett engedélye van, aki vonatkozó biztosítást kötött, aki elvégzett egy lőfegyver-kezelési tanfolyamot és aki otthon tartja az önvédelmi célra beszerzett lőfegyvert. Ezek az intézkedések persze nem smakkolnak például a hírek szerint igen nagy befolyással rendelkező NRA (National Rifle Association) vezetőinek. Wayne LaPierre úr, az NRA ügyvezető alelnöke például egy interjúban (a fenti link az interjúhoz is elvezet) egyenesen cinikus politikusok bizánci bürokráciájának nevezte a fenti korlátozásokat. Egész pontosan arra utalt, hogy nevezett künikoszok e bizánci korlátozások örve alatt lábbal tiporják a Szent Alkotmányt. Mert miféle korlátozások szólnak, szólhatnak bele például a szólásszabadság, választási szabadság vagy vallásszabadság gyakorlásába, kérdezte LaPierre úr diadalmas félmosollyal. Az interjúkészítő hölgy rendkívül elmésen kérdezett vissza, hogy ezek szerint LaPierre úr veszélyesebbnek ítéli a szót a fegyvernél. Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Hiszen elég magas labdáról volt szó. A rocksztár típusú fanatopolitikusok szavai, tudjuk, elég veszélyesnek bizonyultak a történelem során. De nem ez történt. LaPierre úr nem tudott válaszolni a kérdésre. Elengedte a füle mellett, és tovább ünnepelte az alkotmányos Viktóriát. Kicsit meg is sajnáltam az embert, aki nem tudta kivédeni ezt az elég átlátszó támadást. Legfeljebb lelőhette volna a hölgyet, ha van nála fegyver. Mert ugyan ez a kis mozzanat azt látszik igazolni, hogy a szó, lám-lám, veszélyes fegyver, pillanatnyilag elnémíthat egy vérmes szónokot, viszont a felidézett kis fantasy forgatókönyv alapján az is igaznak látszik, hogy egy lövéssel egyszerűbb berekeszteni valakibe a szót, mint, teszem azt, szép szóval leszerelni egy géppisztolyos banditát.

Reklámok