A dilemma eldőlt, a kérdés nem kérdés többé: a Magyar Köztársaság következő elnökét nem Sólyom Lászlónak hívják majd. A lényeg ez – hogy ki is tölti be ezt a tisztséget a következő öt évben, szinte mellékesnek tűnik. Ha olajozottan működik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gépezete (az eddigi jelek szerint igen), akkor az eljövendő magyar köztársasági elnököt Schmitt Pálnak hívják; de minket most nem ez érdekel istenigazából. Az új miniszterelnök láthatóan olyan államfőt szeretne maga mellett / alatt tudni, aki egyszerre lép, és ezt – hacsak nem támad valami előreláthatatlan zavar az Erőben – meg is kapja. Ehhez természetesen joga és demokratikus felhatalmazása van, ezt senki nem vitathatja; ha akarja, Kovács Ákost is megteheti köztársasági elnöknek, végülis karizmatikus, megnyerő és sikeres figura.

Sólyom László nem lépett egyszerre: olyan figura ő, akinek következetességét és morális tartását, a politikát erkölcsi kérdésként (is) kezelő magatartásmódját nehéz lenne kétségbe vonni, bármilyen oldalról is nézzük a dolgot. Egyszemélyben képes volt megjeleníteni a konzervativizmus közösségelvű értékrendjét, a liberális jogállamfelfogást és a környezettudatos, „zöld” gondolatiságot. Vagyis – politikai értékrend tekintetében – épp azt reprezentálta, amit egy köztársasági elnöknek reprezentálnia kell: a nemzet egységét; anélkül, hogy a protokolláris mosolydiplomácia, a „mindenkinek igaza van” szintjén maradt volna. Elnöksége ezért különös és kivételes kitérő a Magyar Köztársaság rendszerváltás utáni történelmében: megmutatta, hogyan viselkedhet egy igazi Elnök, ha aktívan él mindazokkal a lehetőségekkel, amelyeket az alkotmány biztosít számára, felvállalva persze az ezzel járó, esetleges tévedés kockázatát is. Így tudott valóban szimbolikus figurává válni, a legnemesebb és legtágabb értelemben (talán ezért oly népszerű változatlanul) – és épp ezért olyan kiábrándító, hogy személyét és hivatalát pusztán hatalomtechnikai kérdésnek tekinti az új kormány.

A Magyarország határain túl (azaz innen) élő magyarok pontosan tudják és érzik, mivel tartoznak neki. Az elmúlt esztendők kormányzatainak nemzetpolitikai mélyrepülése közepette nagyon egyszerű és határozott eszközökkel – mondhatni csökönyösen szuverén módon – tartotta a közbeszéd centrumában a magyarság kulturális integritásának kérdését. Ebben sem lépett egyszerre senkivel: ha kellett, konfliktusokat vállalt, ha kidobták az ajtón, visszajött az ablakon, és néha saját odahazai polgártársai egy részének ellenérzéseit is kiváltotta azzal a gesztusával, hogy a nemzeti ünnepe(ke)t a külhoni magyarok körében töltötte. Szimbólumpolitika, mondhatnánk – de rendkívül rövidlátónak kell lenni ahhoz, hogy lebecsüljük ennek jelentőségét. Populista duma, tudom, de akkor is el kell mondani: függetlenül attól, hogy mi lesz a sorsa a jövőben és milyen utakra téved, a mi asztalunknál mindig szívesen látott vendég marad, Elnök Úr.

Reklámok