Nem fog szobra állni Marosvásárhelyen az 1989 decemberében a forradalmárok közé lövető Ştefan Guşă tábornoknak, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Ez utóbbit azért fontos kihangsúlyozni, mivel a romániai igazságszolgáltatás olyan, mint a Zóna, ahol a fizikai törvények néha egészen meglepően érvényesülnek. Így az a tény, hogy a törvényszék első fokon megsemmisítette a marosvásárhelyi önkormányzati testület szoborállító határozatát, az égvilágon semmire nem garancia. De ebben a történetben most nem az igazságszolgáltatás a főszereplő. Hanem azok a tudatlan és felelőtlen városvezetők, akik tavaly ősszel jóváhagyták a szoborállítást.

Nem kívánom itt töviről hegyire elmesélni a szoborsztorit, mivel hosszú és ágas-bogas, de jól mediatizált, így aki részletes információkra kíváncsi, eredményesen keresgélhet például a Krónika, a Transindex, a Népújság vagy más lapok oldalán.

A történet lényege és kulcseleme az, hogy múlt év őszén a marosvásárhelyi önkormányzati testület úgy szavazta meg a Ştefan Guşă mellszobrának felállításáról szóló határozatot, hogy a tanácsosoknak fogalmuk sem volt, kiről van szó.

A tíz RMDSZ-es, két szociáldemokrata (PSD), nyolc demokrata liberális (PDL), két liberális (PNL) és egy nagy-romániás (PRM) önkormányzati képviselőből álló testület 23 tagja közül 21-en voltak jelen a 2009. szeptember 10-i ülésen (egy PSD-, és egy PDL-tanácsos hiányzott), amelyen 19 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, két RMDSZ-es tartózkodással jóváhagyták a Guşă-szobor felállítását a Vársétányon (közismert vásárhelyi nevén: a Bulevárdon).

Ştefan Guşă (forrás: mapn.ro)

A testület legnagyobb, RMDSZ-es frakciója úgy volt hajlandó támogatni a szoborállítási kezdeményezést, ha a tanács elfogad egy határozatot Sütő András szobrának köztéri felállításáról is. Sem ők, sem a többi párt képviselői nem tudták, ki volt Ştefan Guşă, és milyen szerepet játszott az 1989. decemberi eseményekben, holott a temesvári tömegbelövetés ügyében a katonai ügyészség eljárást indított. Guşă azonban 1994-ben meghalt, így az 1997-es vádemelés nyomán nem ülhetett a vádlottak padjára Mihai Chiţac és Victor Stănculescu tábornokok mellé, noha a vádirat bűnösként említi.

1989 decemberében kis híján tizenöt éves voltam. Akkor kezdődött a haverok, buli, csajok stb. korszak, de megragadtak az agyamban a tévében látott katonatisztek nevei: Milea, Chiţac, Stănculescu, Vlad, Militaru, Guşă. Ez utóbbi neve különösen megfogott, mivel guşă magyarul golyvát vagy tokát jelent. A vásárhelyi önkormányzati testület tagjai azonban – úgy tűnik – nem követték az eseményeket, pedig a televízióban, rádióban, lapokban másról nem nagyon volt szó, csak a forradalomról és szereplőiről. Az utána következő években pedig igen markáns nyilvános vita folyt a katonai vezetők akkori szerepéről. Melyik párhuzamos világon kell tehát élni ahhoz, hogy az ember ekkora horderejű események szereplőit ne ismerje?

A tanácsosok egy része azt mondta: nem tudta, ki volt Guşă, nem tudta, milyen szerepe volt az akkori eseményekben, mások úgy próbáltak érvelni, hogy egyetlen bíróság vagy történész sem nyilvánította bűnösnek a tábornokot, ami formálisan igaz ugyan, de csöppet sem megnyugtató álláspont, például az 1989 decemberében lelőtt tüntetők hozzátartozói számára.

Ha pedig a közösség vezetői nem tudják, akkor miért ők vezetik azokat, akik viszont tudják, hogy Gusának egyszerűen nem lehet szobrot állítani, mivel rávetül a tömeggyilkosság árnya? Tudta ezt Ion Iliescu, tudta Petre Roman, tudta Dan Voinea katonai ügyész és tudták a forradalmárok is.

Tudták azok, akik Marosvásárhelyen az utcán tüntettek a szoborállítás ellen, és tudta az a közel másfél ezer ember, aki aláírta az online tiltakozást.

Erdélyben a történelmi események és szereplők megítélésének mindig legalább két, általában merőben ellentétes oldala van az etnikai törésvonal mentén. Ştefan Guşă esetében ez a kettősség közvetlenül nem létezett, mivel az 1989-es eseményeknek nem volt negatív etnikai színezete, sőt, Tőkés László révén kedvező körülményekről beszélhetünk. (Amelyek aztán néhány hónap múlva rekordgyorsasággal foszlottak szét – Marosvásárhelyen).

A vásárhelyi tanács RMDSZ-frakciójának azonban sikerült az ügynek etnikai vonatkozást is kreálnia, ugyanis Sütő András szobrát kívánta kiváltani a tábornokéval.

Ezzel pedig csak felerősíti azt a dimenzióját az ügynek, hogy Guşă szobrának felállítását a nevét viselő alapítvány kezdeményezte, a tábornok kultuszának kialakításában és ápolásában lánya, és annak férje, a vasgárdista múltú, a romániai szélsőjobb szervezetekhez közel álló, néhai Iosif Constantin Drăgan is nagy szerepet játszott (főleg pénzzel, Drăgan ugyanis hosszú ideig vezette a leggazdagabb románok listáját). Támogatja ugyanakkor a szoborállítást az az obskúrus társaság, a Hősök Kultusza Egyesület, amelynek Ioan Judea ezredes is az egyik vezetője. Az ő neve az 1990. márciusi, marosvásárhelyi események kapcsán is felmerül, az egyesület több, nyugdíjas katonatiszt tagja mellett. Az idős tisztek még ma is meglehetősen nagy befolyással rendelkeznek Vásárhelyen, az ő művük többek között a mára szinte teljesen eltűnt, de az 1990-es években erősen aktív Vatra Româneasca szervezet.

A magyar önkormányzati képviselők magyarázkodása kínos és nevetséges lenne, ha nem ők döntenének most is Marosvásárhely fontos ügyeiről. Mert ma is ők döntenek. Annak ellenére, hogy az RMDSZ-frakció beismerte tévedését, az ügynek az egyetlen következménye az lett, hogy Benedek István frakcióvezetőnek le kellett mondania e tisztségéről, pedig Markó Béla szövetségi elnök és Kelemen Hunor ügyvezető elnök is villámlottak (igaz, csak egy kicsit).

Az már teljes egészében az abszurdum világába tartozik – én legalábbis ezt sem tudom megmagyarázni –, hogy ugyanazok az RMDSZ-tanácsosok szavaztak, sőt, igennel szavaztak a városi képviselőtestületben arra, hogy a tanácsot egy sztárügyvéd képviselje a szoborállítást kimondó tanácsi határozat ellen Tőkés László EP-képviselő által indított perben. Ráadásul azt követően, hogy beismerték: tévedtek a Guşă-szobor támogatásával. Hogy is van? Megszavaznak valamit, aztán rájönnek – rávezetik őket –, hogy szamárságot követtek el, ezt nyilvánosan elismerik, majd ügyvédet fogadnak a korábbi szamárságuk megvédésére? Tessék?

Mit érdemel az az elöljáró, aki saját bevallása szerint 2009-ben, az érdeklődő újságírótól értesül első ízben arról, hogy ki volt Guşă és mit tett 1989-ben, mindezt azután, hogy felelőtlenül/unatkozva/tudatlanul felemelte a kezét egy tanácsi szavazáson?

Épeszű ember az ő helyükben most azért imádkozna – jelenleg ez az egyetlen „ésszerű” tevékenység –, hogy az igazságszolgáltatás az esetleges fellebbezést is elutasítsa, és jogerősen kimondja: nem lehet szobrot állítani a tábornoknak. (Habár ezek után az sem érne meglepetésként, ha az RMDSZ-frakció megszavazná majd a tanács fellebbezését is.)

Ellenkező esetben ugyanis a vásárhelyi embereknek nem csak akkor jut majd eszükbe a tanácsosok neve, amikor a Vársétányon Ştefan Guşă szobra néz majd le rájuk magabiztosan a talapzatról, hanem akkor is, amikor a 2012-es önkormányzati választásokon bedobják szavazatukat az urnába. Sőt, akkor is, ha valamelyik tanácsossal összefutnak majd az utcán.

Reklámok