Egyre-másra (de mindig ránk) dől a válság. Megbukott a bizalmatlansági indítvány, a Boc-kormány a helyén van. Tőkés László EP-alelnök lett. Meg itt, a végvári kispálya partvonalán, whigek kontra toryk, adjunk-nekik minden oldalról. De most épp van még valami, amolyan szelep gyanánt. VÉBÉ. És vuvuzela. Bizony, ex-aparthájderországban rúgják a lasztit a nagyok, a lelátókon pedigg fújják a kürtöt a kicsik. Na most, nem vagyok focista, se drukker, de még lelkes néző sem. Vagyok viszont jellegzetes erdmagyar (filó)-kultúrsznob. És akkor ehhez mindjárt hozzá lehet csapni a focit is. Mert, kérem tisztelettel, focisznob is vagyok. Ez így szépen összesimul, lehet anali- és szintetizálni.

De hogy a focihoz visszatérjek. EB-t, VB-t mindig szívesen nézek, az ám. Ahogy mások csak sikerkönyveket, vagy blockbustereket hajlandók olvasni-bámulni. Anyanyelvi pártállásomból kiindulva szívesen drukkolnék a magyaroknak, de hát nincsenek ott. Sose. Illetve, emlékszem még egy vébére, nagyon régen, amikor legyúrtuk Salvador válogatottját vagy 1000:1-re. Az csúcs volt. Nekem legalábbis. De azóta valahogy mindig lemaradunk. Vagy pontosabban, lemaradnak. A baj, hogy egy ideje állampolgársági alapon se szurkolhatok. Na ja, a román válogatott se túl sikeres. Azóta aztán azt csinálom, hogy valamelyik, lehetőleg nem favorit csapatot kinevezem magyarnak. Az idén például Kamerun a pannon válogatott. Indoklás: feketék ugyan, a fekete kontinensen, de azért patyolatfehérek, mert… magyarok, na. De úgy tűnik, rossz lóra tettem, kedves honi válogatottamat máris padlóra vitte a sárga veszedelem. Baj van, vazze, mert ha továbbra is így megy, kereshetek más magyar válogatottat. És egyre favoritabbat, ráadásul. Persze kivárom a csoportküzdelmek végét. Addig megtanulom a kamerungár himnuszt, háhha mégis.

De lényegében nem (csak) erről akarok ma bejegyezni. Hanem Szép Ernőről. Illetve egy focis verséről. Most talán megdöbben az, aki esetleg ismeri Szép Ernő lírájának kanonikus korpuszát. Jellegzetes erdmagyar filó-kultúrsznobok kevésbé, naná. Szép Ernő lírája általában bájos, gyermeki rácsodálkozásba bújtatott szomorúságáról ismert, már amennyire. Sajnos igaza van Tandori Dezsőnek, amikor azt mondja, Szép Ernő valahogy mindenkor lecsúszott, lecsúszik a magyar líra Olümposzáról, Helikonjáról, de még Kékestetejéről is. Pedig ez az andalogva-tökéletes stílusművész nagyon nagy költő. Bármikori összmagyar költészválogatott-tag. Csak egy sorát idézem, kapásból, örök kedvenceim egyikét: „Emlékszem, emlékszem, nem tudom, mire.” No comment. Na most, van ennek a költőnek egy másik oldala is, amit talán a jellezetes erdmagyar filó-kultúrsznobok közül is csak kevesen ismernek. Ez pedig a bármi napi szitura azonnal reagáló, szelíden vitriolos, játékbő, határtalan leleménnyel áradó, ultrakortárs szerkezetű-stílusú napos oldal. Költőnk, kis túlzással, amolyan ex-K. u.K. blogger volt a maga idejében. Arról nem is beszélve, hogy minden bejegyzése slágerszöveg is egyben. Micsa sikere lenne ma, te jószagú. És akkor jöjjön a vers.

A FOOTBALL

Az, ami a földön

Mindenkit őrülten érdekel

Hát az F.T.C. Budapestről

Az ő lábával útra kel.

Megy az F.T.C. a lábával

Megy Bécsbe és Berlinbe megy,

Az eredmény a mi javunkra

Hol 2:1 hol 3:1.

Megy az F.T.C. a lábával

Hamburgon át, Londonba ki,

És itt is, ott is nagyokat rúg,

Isten fizesse meg neki.

Isten áldd meg az F.T.C.-t,

Mivel ott tartunk már manap,

Hogy a külföldön legalább a

Lábunkkal szóbaállanak.

Micsa idők lehettek azok. Na de nem nosztalgiázni akarok. Inkább elképzelem, mondjuk Cseh Tamást (kinek zenei életművét amúgy nem kedvelem oda-vissza oly nagyon, de mégis, neki ez nagyon testhez állna, és asszem, Szép Ernő is bólogatna rá), amint egy szál gitárjával eldünnyögi a fentit. Aztán én is dúdolok, nézem a kamerungár meccset, és… ígérem, ezentúl jobb sznob leszek. A többit, dimenziókat, linkeket, egyebet Rád bízom, nyájas, ideális és potenciális Olvasó.

Advertisements