Itt van két írás, a Papp Attila Zsolté (emitt, e blogon) és a Kelemen Attiláé (a Transindexen). Nem biztos, hogy pofonsúlyú írások ezek a Szabadelvű Kör címére, de az bizonyos: van egy alkalom – készen tálalva –, mely elgondolkodtathatja az erdélyi liberókat, mi is az az irányvonal, amelyre indulataikat felfűzhetik.

Azaz.

A két írás lényegében azt kérdőjelezi meg, ahogyan a libik kulturkampfosítják a demokrácia és a tolerancia dilemmáit.

Régi recept szerint látjuk azt, hogy a racionális kérdés helyett – hasznos-e a Jobbik megjelenése itt, Erdélyben? kell-e ez nekünk?– egy mi-ők szembenállás erősíttetik meg itt, a politikai táborszervezés logikája szerint.

Ez a recept, a problémamegfogalmazás módja elég nagy múltra visszatekintő kérdése a politikai liberálisoknak. Abból a dilemmájukból fakad, hogy kikkel szemben legyenek toleránsak? Mindenkivel szemben-e, aki része, szereplője a közéletnek, a demokratikus közösségnek (azaz annak, amely együtt gyakorolja a demokráciát), vagy csupán azokkal szemben, akiket eleve méltónak tekintenek a toleranciára (azaz – hallgatólagosan – eleve potenciális liberálisoknak).

Az a szabadelvűség, amely az utóbbi utat választja, óhatatlan a retorikus társadalompedagógia útjára téved, oda, ahol a most összeomlott SZDSZ járt. A magyar politikai liberálisok pártja demokráciát akart, de úgy, hogy ő mondja meg, kik a demokratikus közösség tagjai. Kíméletlen eszmei harcot folytatott a jobboldallal szemben, hevesen opponálva azt azzal, hogy magának vindikálja a „ki a jó magyar?” kérdés megválaszolásának a jogát, miközben fenntartotta a maga számára az előjogot, hogy eldöntse, „ki a jó demokrata?”

A Szabadelvű Kör problémája még sem csupán az, hogy elvetette egy másfajta liberalizmus lehetőségét. Ezt, Egyed Péteren kívül, aki meglehetősen magányosan téblábol e Körben, talán még végig sem tudták gondolni – oly vonzó volt az SZDSZ-testvér mérgező példája.

A Szabadelvű Kör igazi nagy gondja az, hogy még cipelnie kell az RMDSZ-ben birtokolt, rosszul definiált helyét, pontosabban annak terhét is. Innen, tehát egy rosszul választott attitűd és egy megörökölt, de igazi felülvizsgálat alá nem vont pozíció ütközéséből adódnak problémái.

Eckstein-Kovács Péter szabadelvűi, miután megvívták nem túl eredményes csatájukat az RMDSZ-en belüli pluralizmusért, a kudarcból nem vontak le politikai következtetést, inkább elfogadták a szalonvesztesnek felajánlott segédgyőztesi pozíciót. Vezetőjük maradhatott az RMDSZ kissé meghatározatlan belső pozíciójú vezető figurájának, aki ugyan karakteres szerepet vitt az RMDSZ „román narancs” mellé állításában, de azóta annak a Traian Băsescunak a tanácsosa, aki immár sem nem liberális, sem nem konzervatív–kereszténydemokrata, egyszerűen csak pozicionált „jobbközép” a román politikai mocsárfelosztásban.

Van tehát egy előnyös, diszkrét birtokon belüliségnek tűnő pozíció, amelyhez effektív politizálás nem társul (akik tényleges, elkötelező politikai szerepet vállaltak – például Demeter János, Kelemen Hunor vagy Varga Attila – azok vagy kiléptek, vagy „takaréklángra tették” szabadelvűségüket), és van egy kulturkampfos homokozó, amelyben fiatal liberálisoktól láthatunk ideológiai kulisszatologatást. Az előbbi azzal járt, hogy a Szabadelvű Kör sohasem próbálta meghatározni, mi is az a politikai erőtér, amelyben el kell helyeznie magát, amelyben stratégiát kell kialakítania, tehát víziót alkotnia arról, hogy milyen politikai tagoltság és szövetségesi rendszer a legmegfelelőbb a magyarság valamilyen közösségi jogállásának az eléréséhez. Az utóbbi viszont arra volt jó, hogy lehetőséget nyújtson azoknak a politikai pályakezdőknek, akik a karrierépítést következmények nélküli ideológiai kísérletezgetésekkel gondolják megalapozhatónak. Így például bornírt egyházellenességgel, osztályharcos reminiszcenciájú történelemértelmezéssel.

Ez most tehát a Szabadelvű Kör helyzete, és a két idézett – aprócska, de mégis pofonléptékű – írás (egy liberálistól és egy konzervatívtól) talán alkalom az érintetteknek, hogy e helyzetükön elgondolkodjanak.

Reklámok