Emlékezetkutatók szerint Trianon dolgozik bennünk, akár van tudomásunk róla, akár nincs. A nincsre két attitűd alakult ki. Az egyik azt mondatja megtestesítőivel, hogy a Trianon-idézgetések avítt érzületekből fakadnak, fölösleges kavargatásai a múltnak. A magyar progresszióbajnok Gyurcsány Ferenc a következőképpen magyarázta meg, miért nem vett részt a Nemzeti Összetartozás Napjáról határozó parlamenti ülésen: ez egy,  „a 20-as, 30-as évek világát ódivatúan idéző történelemszemlélettel megáldott emléknap”, amelyre nincs miért elmenni.

Ez már azért is különös, mert vannak a baloldalhoz közelálló, mértékadó történészek is (például Ormos Mária), akik hibának tartják az emlékezet önmozgását lebecsülő álláspontot.

A másik, ezzel rokon attitűd a naiv újrakezdőké. Akik szerint semmilyen jelentősége nincs a jövő szempontjából az ily távoli múltnak – a jövőtervezéshez a jelenbeli adottságokból kell kiindulni. A politikai közösséget a jelen embereiből kell megalkotni a jövő számára. S kész.

Mindkét attitűd ugyanazt az utat jelöli ki: az emlékezet nélküli racionalizáció útját. Ami a felvilágosodásból eredeztethető politikaszervező vágyeszme.

Azonban Trianon tudása, emlékezetének a racionalizációja is legalább két utat járt be. Az egyik a kismagyar állam szocializmusának némaságában rajzolódott ki, több – igazából a kilencvenes években láthatóvá vált – szerteágazással. A hivatalosan fenntartott közhallgatásban felgyűlt félelmekhez és dühökhöz kapcsolódott, magába szívta Trianon legendáit, de még azt a tisztázó szándékú irodalmat is, amelyet a hallgatás falai között inkább az igazság nyelveként és nem a tények kritikai számbavételeként olvastak.

Ami a Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe foglalásával bekövetkezett, az viszont az emlékezetre alapozó racionalizációnak másik – újabb, ígéretesebb – útja. Ez a karbantartható történelmi emlékezethez, tehát a „valóssá váló” történelmi tapasztalathoz közelíti a politikai közösség önfelfogását, ami nélkül legitim, a sokak által is hitelesnek tekintett politika nem lehetséges. Igaz, mondhatnák e gondolat ellenzői, ezzel megint a politikusokhoz kerül a nemzeti szimbólumokkal való élés és visszaélés lehetősége. Csakhogy a magyar parlamentben most, június 4-én politikailag is közössé tett önfelfogás a számonkérhetőségre is jóval nagyobb lehetőséget biztosít.

Egyébként pedig: a cselekedni akaró politikai közösség nem tud vezetői nélkül cselekedni. Schumpeter állapította meg a modern demokráciákról, hogy bennük a kollektívumok sohasem önmaguktól cselekszenek, hanem azáltal, hogy elfogadnak egy vezetést. A magyarságra vonatkoztatva: elfogadnak egy olyan nemzetfelfogást és feladatlistát, amelyben a vezetők is egyetértenek. Hogy közelebb kerültünk-e ehhez most, azt döntsük el elolvasva Sólyom László beszédét a Nemzeti Összetartozás Napján.

Jó okunk van remélni: közelebb kerültünk. A beszéd ugyanis mind a nemzet önfelfogására, mind a politikai teendőkre olyan gondolkodást és cselekvési irányt javasolt, amellyel Magyarország átlépheti saját határait anélkül, hogy módosítaná azokat.

Reklámok