Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy véget ért az idei TIFF, azaz a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmesztivál. Most már azért könnyebb, mint egy-két évvel ezelőtt; mármint a gondolattal való barátkozás. Ahogy az ember öregszik, és gyűlnek a polgári-hivatali, illetve családi kötelezettségei / elfoglaltságai, egyre kevésbé tűnik tragikusnak, hogy nem jutott el erre vagy arra a filmre, vagy hogy a fesztivál nem minden napja végződött hajnalba nyúló, baráti élménymegvitatós sörözéssel.

A homo festivalicus – jelen esetben a „tiffar”, ahogy a román kollégák nyelvújították – ugyanis külön(ös) állatfajta: képes másfél héten keresztül szinte kizárólag a fesztivál vonzáskörében létezni, naponta 5-6 alkotást megnézni, egyik helyszínről a másikra menet, rohanvást étkezni, gyakorlatilag mellőzni az alvást és kiszűrni minden információt, amely nem a filmművészetre és / vagy a szemlére vonatkozik. Előfordult már, hogy alig vettem észre: a TIFF ideje alatt választások voltak, ami állampolgári öntudatomra ugyan nem vet túl jó fényt, de fesztiválbolond mivoltomra annál inkább. Ilyenkor, a „végefőcím” után a valóság mázsás súllyal nehezedik a mozgóképdömpingtől kótyagos ember vállára, elemi hiányérzet keríti hatalmába, és olyan lesz, mint az állatok párzás után: szomorú. Számomra a TIFF, hangozzék bár kissé pátoszosan, mindig is egyfajta szabadságélményt jelentett – bohó diákkoromban hatványozottan, de lényegében ezt jelenti ma is. Egy-másfél hét tiszta levegőt. Nem tehetek róla, ez van; és ezen az sem változtat túlzottan, hogy az évek során a fesztivál fokozatos arculatváltáson ment át.

Először is: megnőtt. Nem kicsit, nagyon. A kezdeti évek meghitt hangulatú, megrögzött mozirajongók (már amennyire) szűk körének szóló ünnepi eseményből igazi mamutrendezvény lett, amely „exportálja” portékáit (szebeni, esetenként bukaresti utóvetítésekkel), behálózza és lázban tartja Erdély fővárosát, a turisztikai és városkép-teremtési hozadékában rejlő potenciál pedig nehezen felbecsülhető. Románia legjelentősebb filmszemléje, tömegkulturális monstrum, többszáz – idén mintegy 240 – filmmel a világ minden tájáról, valódi világsztár-meghívottakkal (Catherine Deneuve-től és Claudia Cardinalétól Franco Nerón át Wim Wendersig), amelyen siet tiszteletét tenni a kultuszminiszter, néha akár az államelnök is. A professzionalizálódás alig leplezett „kapitalizálódással” is jár; idén például felszámolták a bérletrendszert, vagyis a mezei cinefileknek minden filmre külön-külön jegyet kellett váltaniuk, teljes áron. Nagy butaság, amely – szerintem – éreztetni fogja hatását a bevételi rubrikában.

Megnőtt tehát és most követelőzik. Teljes joggal egyébként. TIFF-nyitógála sosem volt olyan botrányos, mint az idei. Tudor Giurgiu fesztiváligazgató lehordott mindenkit: a politikai és üzleti szférát, a „visszahúzó” Bukarestet és Kolozsvár elöljáróságát, amiért a lassan nemzetközi márkanévvé váló TIFF nem kap elég figyelmet és (naná, pénzbeli) támogatást. Egyértelmű, hogy a fesztivál kinőtte kereteit, célja pedig az, hogy bekerüljön az A-kategóriás filmszemlék csapatába: a régióban másodikként, Karlovy Vary után. (Nemes cél, bár nekünk hiányzik néha az a szerény, rongyos régi.) Giurgiu még a fesztivál elköltöztetésének lehetőségét is meglebegtette, állítása szerint Budapest tárt karokkal várna egy ilyen kaliberű filmes megarendezvényt. Ez felér egy nyíltszíni zsarolással, de hatásos és világos üzenet; megteheti ezt, mert pontosan tudja, mit kockáztatna a kincses város a TIFF elvesztésével. Tetszik vagy sem, az, hogy Kolozsvár rajta van Közép-Európa kortárs kulturális térképén, jórészt a TIFF-nek köszönhető.

Budapest persze blöff, legalábbis merem remélni, mert akar a fene jövő nyáron odautazni egy kis fesztiválozás céljából. Bár… lenne abban némi pikantéria, ha az Erdély nevét viselő filmfesztivál Román Filmnapjait a magyar fővárosban rendeznék meg – így, Trianon kilencvenedik évfordulóját követően.

Egy igazi transzszilvanikum, akinek a szellemét többször megidézték a TIFF-en: Drakula gróf, Lugosi Béla alakításában

Advertisements