Jón Gnarr izlandi humorista poénból létrehozta a Legjobb Pártot, áprilisban poénból jelöltette magát  reykjavíki polgármesternek, és ha beigazolódik a legfrissebb közvélemény-kutatások jóslata, a hétvégén poénból megnyeri az izlandi fővárosban esedékes helyhatósági választást. Mi több, a Legjobb jelöltjei abszolút többséget szerezhetnek a reykjavíki önkormányzati testületben. Ha a mátrix nem korrigál.

Az emberek szeretnek játszani. Leginkább azt szeretik, amikor a politikai-társadalmi establishment „ártalmatlan” meghekkelésére kínálkozik alkalom. Emlékezzünk csak, 2006 nyarán a nemzetközi média is beszámolt arról, hogy a budapesti MO-ás körgyűrű északi Duna-hídját Chuck Norrisról nevezhetik el, a kormányzati kezdeményezésre indult online szavazáson ugyanis a texasi ranger neve vezetett. Aztán a Szent Korona elnevezés egyetlen éjszaka alatt átvette a vezetést (gyanús körülmények között – mátrixkorrekció), később Stephen Colbert amerikai humorista is bejelentkezett névadónak, megnyerte a szavazás első fordulóját, aztán a másodikat is. A híd neve mégis Megyeri lett, mivel a mátrix ismét korrigált.

Jón Gnarr

Jón Gnarr (forrás: Facebook)

Elképzelhető, hogy Jón Gnarr már tövig lerágta a körmeit, mert ha a demokrácia visszanyal, ő lesz Izland fővárosának polgármestere, ez a fejlemény pedig a humorérzéknek kedvez a legkevésbé. Egyébként nem kizárt, hogy ha mégis megválasztják, legalább annyira beválik majd polgármesternek, mint Schwarzenegger kormányzónak Kaliforniában. Reagan is színészből lett amerikai elnök, Băsescu hajóskapitányból román államfő (másodszor is), szóval nem olyan nagy ügy, ha valaki humoristából lesz politikus. A komikus egészen biztosan nem jelentene nagyobb csapást a szigetországra, mint a tavalyi államcsőd és az idei vulkáni hamufelhő.

De az is elképzelhető, hogy Gnarr nyugodtan alszik, mivel rájött: a demokrácia-mátrix úgyis korrigálja az anomáliát, akkor is, ha az formálisan nem testidegen. De vajon szükséges a korrekció? Nem kell-e rugalmasabbá válnia az újabb és újabb anomáliák be- és elfogadására? Hiszen épp a különbözőségek, sokszínűségek keretéül szolgálna. Nyilván, egy adott határon túl be kell kapcsolniuk az önvédelmi mechanizmusoknak, mégpedig akkor, amikor az anomália magának a rendszernek a létét veszélyezteti. Csakhogy ki vagy mi az a legfőbb instancia, amely ezt megállapítja? Mikor van veszélyben a rendszer léte? Mert az nem elegendő alap, hogy a polgármesterjelölt humorista.

Az vajon kiverheti a biztosítékot, hogy a párt csupán viccből jön létre? Elvileg igen – na és ekkor jön a játék: a reykjavíki polgárok poénból jól a rendszer belsejébe juttatják a deklaráltan rendszeridegen elemet. Mert megtehetik, a rendszer szabályai szerint. Ezzel pedig fonákjára fordítják és önmaga paródiájává teszik a demokráciát. Hasonló példa: a romániai EP-választásokon mandátumot nyert a félanalfabéta George Becali, akinek primitívségénél csak szája nagyobb. Becali azért nyert, mert annyira rendszeridegen, hogy perverz egzotikumnak számít. Az emberek pedig szeretik az egzotikus játékszereket, főleg ha ezzel törvényesen élhetik ki perverzióikat.

Paul Feyerabend 1974-ben azt írta: a demokrácia egyik legfontosabb feladata az, hogy megvédje tagjait minden ideológiával szemben, amely jelen van benne. Sok évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a gondolattal, de azóta is folyton visszajár kísérteni. Számomra világos, hogy itt nem az ideológiákkal szembeni fellépésen van a hangsúly, hanem a védelemről, amelyet a demokráciának tagjai számára meg kell teremtenie a benne jelen levő ideológiákkal szemben. A mátrix bizony korrigál, de úgy, hogy közben nem öli meg az ideológiát, mert nem ez a feladata. Ki emlékszik még a néhai Jörg Haiderre? Tizenegy évvel ezelőtt szélsőséges pártja demokratikus választások nyomán a kormánykoalíció tagja lett Ausztriában. 2002-re kifulladt a lendület, az Osztrák Szabadságpárt pedig – szintén demokratikus körülmények között – elindult a süllyesztő felé.

Ha Gigi Becali és Jörg Haider élhetett a lehetőséggel, Jón Gnarrnak miért ne lehetne? Formálisan ugyanolyan anomália, mint az előző kettő. Megöli a demokráciát? Nem, sőt: azzal erősíti, ha megnyeri a reykjavíki választást. El tud vezetni egy fővárost? Valószínűleg nem, de a hozzáértést senki nem szabta meg neki jelöltetési feltételként.

Megérkeztünk. Vajon valóban igaz a demokráciának az az alapelve, hogy alanyi jogon biztosítani kell az embereknek a hatalomgyakorlás lehetőségét? Vajon ez nem inkább egy felkészült elit feladata lenne? Vajon nem azt a lehetőséget kellene inkább alanyi jogon biztosítani az embereknek, hogy tagjai lehetnek ennek a felkészült elitnek? Vajon nem az alapelvek formalista, merev alkalmazása készteti az embereket arra, hogy eljátszadozzanak és csúfot űzzenek a rendszerből?

Említhetném még az Európa-szerte aktív, vagy alakuló kalózpártokat, amelyek félig-meddig szintén viccből jöttek létre – a svédeknek két európai parlamenti képviselőjük is van, Németországban és Svájcban pedig városi önkormányzati testületekben ülnek „kalózok” –, vagy az ausztrál, brit, új-zélandi és kanadai állampolgárok százezreit, akik a jedi vallás követőinek vallották magukat a népszámláláson. Az előbbiek félig-meddig már részei az establishmentnek, a mátrix bekebelezéssel korrigált, az utóbbiak pedig mindaddig nem számítanak „kockázati tényezőnek”, amíg teljesen indokoltan, demokratikus törvényekre hivatkozva nem állnak elő vallási jogköveteléseikkel.

Végezetül hadd idézzem minden kommentár nélkül annak a romániai férfinak a reakcióját a tavalyi államfőválasztás utáni napokból, aki létrehozta a Nem Szavazó Személyek Szövetségét, amelynek államelnökjelöltjének tekintette magát. Cornel Cernoschi halálkomolyan, cáfolhatatlan vaslogikával azt nyilatkozta az Academia Caţavencu című román szatirikus hetilapnak: „A szavazópolgárok több mint 40 százaléka távol marad az urnáktól. Tehát a legtöbben engem választottak. Nekem kellene az állam elnökének lennem.”

Reklámok