Lényegében nem az itt a kérdés, mér’ róttam végül blogra én, ki vérmes ellenzője valék e (mű)fajnak. Egy öninterjúban majd besúgom ezt is. Mottókról szól e bejegyzés. Annak idején, amikor e kerengő tér létrehozásán törtük a fejünket négyen, testőrök… És álljon itt egy rövid zárójel arról, kiket is látok én, kissé vadromantikusan, ezen a felületen:

Kezdeném Athosszal, a legarisztokratikusabb kardos-köpenyes hazugságverő-legénnyel, akit van szerencsém személyesen ismerni. A mi Athosunk Bakk Miklós. Civil álnevén La Fère gróf. És egyben az egyetlen kékvérbeli nemes közöttünk, orrhosszok, obulusok, miegyéb tekintetében.

Folytatom, a dumasi sorrendet tiszteletben tartva, Porthosszal. Ő volnék az az Én, aki itt handabandázik, kívül kényes, belül szegényes övével, köpönyegét forgatva is, ha kell, az általa jó ügynek vélt toposz érdekében. Titokban talán bárói rangra is vágyik. De aztán mégis, ahogy Sziveri János mondta: Fáj a faszom.

A harmadik kard-ki-kard Übermensch Aramis, a mi esetünkben Papp Attila Zsolt. Ő az Abbé, Aki Nem Az. De elegáns. Chevalier de la galanterie, vagy mi a franc. Kicsit (alaposan) áthangszerelve persze, a Lugos-Gyergyóremete-Kolozsvár tengely (Bermuda-háromszög?) elvegyvelege szerint.

És végül, sokunk gyermeki ideálja, akivé mind válni szerettünk volna, legalábbis akik annó dacumál ebben utaztunk: D’Artagnan. Fall Sándoré e szerep a reflektorikus kerengőpályán. Méltatlanul feledett sport-szakszóval élve, ő az all-round sportsman. Egyszemélyes hadsereg. Minden terepen győzni tudó, legyen az irreál, szocreál vagy sorbanállás.

És akkor tovább, zárójel bezárva. Mottók. Csiholtunk főinkből szebbnél szebbeket, de, amint az már lenni szokott, kinek ez, kinek az nyerte el tetszését. Így hát végül a „semmi jobb mint a valami, ha nem mindenkiért van”-elv alapján ideiglenesen ejtettük a Nagy Közöset, megegyezvén, hogy ha útközben majd elindulunk, kifüggesztjük a zászlóra. A magam részéről azonban nem állom meg, híven porthosi énemhez, hogy be ne jegyezzem jelen pillanatos privát mottóimat, némi kommentárkényszerből fakadó megjegyzésekkel együtt. Ha tetszik, akár szórakoztatási céllal. Íme:

Első, avagy az abszolút. Mindenkinek igaza van. A szar is le van szarva. Kimondja Őze Lajos (Bodor László szerepében), 1981-ben, Gothár Péter Megáll az idő című filmjének közepe táján.

Szelíden dühöngő, spleen-punk, ciniko-heroikus felkiáltás ez. A csupa-ellentmondások Brown-féle mozgásából adódó semmi-eredővektor, amely mégis van, deklaratíve bár, és ami maga a mindenek-ellenére-szerethető lé.

Második, avagy az inverz-abszolút. Itt mindenki hazudik. Kimondja Wesley Snipes (Regis felügyelő szerepében), 1996-ban, Dwight H. Little Gyilkosság a Fehér Házban című filmjének első felében.

Ugyanarról szól mint az első, csakhogy Penge-éles, egyszerű, mint a giliszta gerinchúrja, ugyanakkor direkt, halivúdi, és sötét, nagyon sötét, de persze nem azért, mert egy fekete bőrű ember mondja.

Harmadik, avagy az überabszolút. Amikor pedig mindenki hazudik, hazudozván már nem is hazudik senki… Kimondja Borisz Szuvarin, önmaga szerepében, 1938-ban.

Ez a halandó képzelet számára a Lehetetlen. A megvalósult, működő, földi törvényekre magasról tojó perpetuum mobile. Elvenni, hozzátenni sem lehet, de nem is kell, mert megszűnne létezni. És magasról tojni.

Advertisements