Nos, a válaszom: nincs.

De mielőtt e csalódottnak, szkeptikusnak tűnő választ a politikai elemzés lehetetlenségeként könyvelnénk el, érdemes az egész kérdést a politikáról való beszélés általánosabb kontextusába helyezni.

Ennek, főleg a XX. századtól kezdődően két fontos meghatározója van: 1. a politika átfogó és expanzív mivolta, mindent bekebelező intenzitása és 2. végletesen polemikus jellege.

A politika igazi természete (amelyet Carl Schmitt a politikai fogalmában oly zseniálisan ragadott meg) az, hogy nem körülhatárolt tevékenységként jelenik meg „a társadalmi tevékenységek rendszerében” – ahogy sok társadalomtudós ezt kifejti –, nem olyasmi, aminek saját tárgya és területe van, hanem sokszínű és hullámzó valóság, amely viszont bármilyen tárgyat és területet át képes fogni, magához tud ölelni. Tehát expanzív természetű problematizálásként él, és ezért elsődlegesen nyelvi-diszkurzív valóság. A politika (die Politik) helyébe – írja Schmitt – a politikai (das Politische) lép.

A politika bármit saját fényébe tud vonni, de ugyanúgy bármitől eltekinteni is képes. Egyetlen nézőpontja van, amint azt Carl Schmitt és Leo Strauss érveléseiből kiolvashatjuk, de az mindenre vonatkozhat. Bármilyen tárgyat megérinthet, és így a modern politikának megvan az a képessége, hogy minden életrezdülést átfogó instanciának mutatkozzon, anélkül azonban, hogy ezáltal megszüntesse a társadalom különböző szféráinak önállóságát. Bármit magához ragadhat: a dolgokat „átpolitizálva” különös intenzitással emeli ki vagy be életünkbe, majd ugyanolyan könnyedén el is ejtheti, visszadobva azok problematikusságát a társadalomnak.

Természetének másik, az előbbivel összefüggő vonása, hogy a politika mélyen megosztó, centrumába mindig a megkülönböztetés, az osztályozás, a szembeállítás kerül. Ez bár logikus, mégis meglepő következménye annak, hogy a politika a folyamatos változás világa, az emberi közösségek konfliktusos létmódjának megszakíthatatlan „zajlása”, amelyben a dolgok mindig szembenállások nyomán dőlnek el. Ezt ragadta meg Schmitt a barát–ellenség közötti megkülönböztetéssel, amelyet a politika alapsémájának tekintett. Eszerint a politikai cselekvés és döntés origója mindig annak meghatározása, hogy ki a „barát” és ki az „ellenség”. A politikában, mint a folyamatos vita, a folyamatosan beszélés világában ennek az az egyetemes következménye, hogy a politikai fogalmak – pontosabban: a politika által magához vont fogalmak – mindig polémikus jellegűek lesznek és maradnak, még az olyan szavak is – mondja Schmitt – mint állam, köztársaság, társadalom, szuverenitás, abszolutizmus, diktatúra stb. A politikai relevanciájú beszédben ugyanis ezek mindig konkrétan kapcsolódnak szituációkhoz, táborokhoz, megélt folyamatokhoz. Elég napjainkban a „köztársaság megmentésének” magyarországi csatáját figyelnünk: míg az egyik tábor számára a köztársaság csupán kormányformája egy jóval nagyobb múlttal rendelkező országnak, a másik értelmező tábor szerint nincs haza a köztársaságon kívül.

Mi következik mindebből a politikai elemzésre nézve? Egyrészt az, hogy ha a politikának nincs saját tárgyterülete, hanem maga kreálja – folytonosan változó látószögével, kiemelő megvilágításaival – a tárgyát, akkor ennek a területnek a vizsgálata nem tud saját módszertant kialakítani. A politikai elemzés nem tud olyan módszertanra szert tenni, amellyel a „tudományos”, „objektív” módszertanok rangjára emelkedhetne, és ezáltal eredményeit is a tudományos objektivitás fényében tudná feltüntetni, jóllehet, a politika megosztó világában nagyon sokan épp ezzel az igénnyel fordulnak feléje.

De ha az „objektivitás” rangja nem létezik, akkor a politikai elemzés is véleménnyé „degradálódik” – a többi politikai kijelentéssel válik egyneművé, azaz: visszazuhan a vélekedések világába. Mi több, legyen bármennyire módszer által vezérelt a politikai elemzés, tekintse magát bármennyire is függetlennek a politikai szereplők vélekedésétől az elemző – gondolja tehát „tudományosnak” a munkáját –, az elemzés eredménye óhatatlanul bekerül a politikai közbeszéd polemikusan megosztó szóháztartásába.

A politikai elemzés véleményfunkciójának pontosabb megértése érdekében talán érdemes egy pillantást vetni a többi, politikára reflektáló műfaj hasonló kitettségére is. A politikatudomány – mely a társadalomtudományokból (illetve a jogtudományból) nőtt ki – látszólag hasonló szerepre van ítélve, eredményeit pont olyan polemizáló módon ragadhatja magához a politika, mint a többi politikai relevanciájú szöveget. Ez azonban ritkán történik így, és ez éppen a politikai elemzés külön műfajjá válásának az eredménye, amely beékelődött az intézményesített megismerési érdeket szolgáló politikatudomány és a politika napi működésének megosztó és polemizált működése, vagyis a politika nyelvvalósága közé.

A politikai elemzésnek ezt a beékelt helyzetét két irányból is tekinthetjük. A politikatudomány felől nézve a politikai elemzés lehet az „alkalmazás” vagy a „népszerűsítés” műfaja. Ha a politikai elemzés a „tudomány alkalmazása”, akkor viszont van „megrendelő”, aki valamilyen cél érdekében igényli azt. Ez még akkor is így van, ha konkrét „megrendelést” nem kap az elemző, hiszen az elemzés önmagában is az alternatívák (a virtuálisan lehetséges alkalmazások) felismerésének az eszköze, mögötte tehát virtuális megrendelők sokasága rejtőzhet. Azzal pedig, hogy az elemzés a konkrét cselekvési lehetőségek felé tereli az értelmezést, óhatatlanul politikaivá teszi. Hiszen már Arisztotelész megmutatta, hogy „azokról a dolgokról, amelyek másként nem lehetnének, nincsenek, és nem lesznek, senki sem tanácskozik …, mert nincs választási lehetőség”, vagyis ezek a dolgok nem politikaiak, viszont mindaz, ami másként is lehetséges, vitatható és vitatottá – politikaivá válik. Az elemzés tehát megrendelő nélkül is beemelés a politikába.

A „népszerűsítés”, a dolgok „megértését” szolgáló elemzés szintén beemelés a politika polemizáló közegébe. Hiába éthosza az ilyen megközelítésnek a „ne ítéljünk, hanem elemezzünk”, a politikainak tekintett jelenségek magyarázata tulajdonképpen azoknak kihelyezése az egyes egyén konkrét világába, annak lehetővé tétele, hogy az egyéni megértés a tapasztalat és az érdekek mások által is ismertnek vélt körébe kerüljön. Itt a megértés közös üggyé válik, mindenki hozzátehet valamit, vitathat belőle valamit.

De vizsgálható a politikai elemzés a politika valósága felől is. Oakeshott szerint a politikai realitás igazi sajátossága az – amit egyébként a mindennapi tapasztalat folyamatosan igazol –, hogy a politika létezése törékeny és esetleges, amelyben nagyon sok a véletlen, előre nem látható elem, és ez megszüntethetetlen vonása, amely a rá irányuló klasszikus tudományos ideált (a törvényekbe foglalható determinációk leírhatóságát) is megkérdőjelezi. Nos, a politikai elemzés a politika valósága felől e törékenység és esetlegesség uralásának az ígérete. Az elemzés fogalmi eszközei és logikája a tárgyias állandóság képzetét ültetik be ennek az esetleges világnak a magyarázataiba. Úgy tűnhet, hogy a politika esetleges értelmezéseit, vitáit az elemzés nyomán az állandóság, az „objektivitás” valamiféle héja vonja be. Azonban ezt a héjat a politika megosztó, polemizáló természete nagyon gyorsan felbontja. A politika esetlegessége és polemikussága így gyakran az elemzések és kontraelemzések sokaságában, egy magasabb fogalmi szinten újraképződő esetlegességben győzedelmeskedik.

A politikai flaszter minden valóságossága ellenére nevezném in vitro folyamatnak azt, ami az Operaház környékén történt. Mert modellszerűen, a szemléltetés erényeivel mutatta meg, hogy miképp alakul ki egy szavazótábor, és hogyan történik az a politikai kísérletezgetés, amellyel az ilyen alakuló táborok politikai lepárlása végbemegy majd. Legfőbbképpen pedig megmutatta azt, hogy igazi starthelyzet van abban a versenyben, amely eldönti, ki hasznosítja majd legsikeresebben a most képződő szavazótábort.

A szavazótáborok alakulásáról, működéséről általában keveset tudni. A szavazótáborok a népakarat illékony és szervezett állapotai, a fikció és valóság között foglalnak helyet. És mint a népakarat, önmagukban formátlanok, szétszórtak, ezért formálásra szorulnak. Előzetes formázásuk rákérdezéssel veszi kezdetét, a népakarat ugyanis válasz jellegű, tehát feltett, mások, nyilvános aktorok által megfogalmazott kérdésekre van utalva. A szavazótáborok annyival többek az egyszeri válaszok azonosságában megragadható, pillanatnyi népakaratnál, hogy folyamatosan jelenlevő kérdezőket és folyamatos rákérdezéseket igényelnek. Ehhez viszont elfogadott kérdezők kellenek.

A 2010-es magyarországi választásokat követően a magyar baloldal elvesztette rákérdező hitelét, szavazótábora szétesett. Most, az Operaháznál alighanem egy új kezdet tanúi lehettünk: emberek sokasága jött rá, hogy egy tiltakozó táborba tartozhatnak, és megkezdődött a politikai aktorok helyezkedése is a rákérdezés monopóliumáért.

Az új tábor sok-sok negatív érzületi tömb egybeérleléséből, komposztolásából kezd kialakulni. Hogy a különböző csoportok sornyi igazságaihoz milyen nehéz megtalálni azt az ölelkező rímet, amelyben a törekvések látszategysége ígéretként megvillan, azt nagyon jól jelzi a „nemtetszikarendszer”  blődlije. De egyelőre nincs, nem lehet más, mert csak ebben tud valami közös hitet magára forszírozni az „egymilliós” csoportokból (… a sajtószabadságért, … a demokráciáért, … az új alkotmány ellen stb.), a Magyar Fokhagymafrontból, a bazmeg-ritmusképletű szubkultúra híveiből álló, szüretlen arcvonal. Lehet – s valószínűleg lesz is – belőle egységes szavazótábor, de az azzá komposztálás az első néhány tüntetés után már politikai formázást is igényel. Addig viszont marad a pittoreszk tüntetéses utcaszínház, amelynek megvan az a kétségtelen haszna, hogy segít kialakítani a „nyugati színvonalú a magyarországi balos tüntetési kultúrát”.

Már csupán ironikus adalék mindehhez, hogy amiképp a magyar baloldal sajtója éveken át mucsaizva gúnyolta a Fidesz polgárikörös hátterének megannyi vidéki, rovásírást oktató, barantázó etc. civil szervezetét, úgy kapja vissza ezt most a jobboldali blogvilágból a szaporodó politikai utcabálok részvevőinek elmés kicikizéseiben.

Nem kevésbé izgalmas a rákérdezés monopóliumáért, sőt, a baloldal Nagy Desztillátorának szerepéért kibontakozó verseny sem. Induló van bőven: az MSZP, a Demokratikus Koalíció, az LMP, de az ötletből még ki nem nőtt 4K és más kezdeményezések is közéjük gondolhatóak. A stratégiai küzdelemnek két fő kérdése van: 1. hogyan szakítsunk a baloldal súlyos, hitelességdeficitet újratermelő múltjával? (az LMP-nél ez az antigyurcsányizmusban kapott választ, az MSZP-nél pedig az akut megújulásosdiban, a Lendvaival, Szekeressel végrehajtandó ideológiai Aufhebungban kerestetik a megoldás) 2. ki kerüljön a nagy egyesítő, illetve – hétfő óta – a Nagy Desztillátor szerepébe?

Nehéz kérdések ezek a talpon maradást önmaguk részére megelőlegező baloldali-ellenzéki politikusok számára, és ez látszott a másodikai tüntetésen való téblábolásukban is. Azt látszólag elfogadták, hogy közös fellépés kell, azt is belátták, hogy az ellenzéki komposztba most nem vihető be az MSZP és a Demokratikus Koalíció hitelességi deficitje. Az is látható, hogy az elmúlt napok kezdeményezéseiben az LMP előnyre tett szert, de az élreállás csatája igazából csak most kezdődik.

Nem igazán tudni, hogy az Opera belső teréből távozó kormánypártiakat mennyire mélyen gondolkodtatta meg a tüntetés. A Fidesznek a belső folyamatain mért reakcióideje mindig kiszámíthatatlan volt. Annyi bizonyos, hogy amiként az ellenzéki komposztból újraépül a magyar baloldal – vélhetőleg komoly generációváltással –, akként, abban a ritmusban kényszerül rá a Fidesz, hogy elfogadja: kanonizált – eddig választási és népszerűségi előnyt biztosító – világlátását komoly kihívás éri.

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

Hogy mennyire normális vagy nem, ezt hadd ne én döntsem el. De eszembe jut, hogy ha például egy katolikus szentmise alatt a pap egy vagy két szín alatt áldozik, az végeredményben az ő döntése. Ugyanígy, ha az év fordulóján egy ember, család, közösség egy vagy két Újévet ünnepel, az szintén az ő döntése. A duplázás távolról a szkizofrénira emlékeztet ugyan, de hát az abnormális rendszerekben (mint amilyen a mai Románia) az abnormális a normális.

Hogy ez a „két szín alatti áldozás” nemzetállam-ellenes, revizionista terrorprovokáció? Ez még viccnek is rossz. Mint amilyen hányásszagú az is, hogy a román sajtó állítólag most derített fényt erre a „rettenetre”. Persze, hogy távirányított akcióról van szó. Ez, gondolom, mindenki számára világos. A rendszer csupán ismét jellemezte önmagát: Abnormális vagyok!

Sajnos, ennek az abnormális rendszernek mi is részei vagyunk. De jön a Boldog Újév, és hátha… És akkor ezzel az obszcén kis videóval búcsúzom az Ótól. Jöjjön az Új! Az esetleges félreértések elkerülése végett már most jelzem: nem ezt szeretném, ez van.

Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

Nagy Gáspár

Forduló év

Karácsony és Szilveszter között,
mint két város között megy
az írógép-vonat, verseket
visz, kisikló életeket, vagonokat.

Roppant a súly, töltések
szíve már cafatokban, de
megtörténik velünk az út,
az év, fordíthatatlanná
váló folyamat a csomagokban.

Idő, te hó, te egyformán
fehér, veled utazik elcserélt
magam, s nem mint a vér
szököm; de mint a vándorló
homok akkor is ha a szél
fordulatszáma nullán pihen:
így definiálja kezem a kort.

Itt még a gyertya lobban,
de érkezésünk hűlt helyén
hideg trombitazuhany robban,
és fogad az újévi állomáson
egy lovatlan lovas, egy
kilőtt-lovú lóvasutas.

És mesélünk, az egész resti
mesedélután, meseéjjel, aztán
mint imát a latrok: Európa
duzzadt máján a foltot, a
homorú térképet elragozzuk:
ha van út, ezen a térképen
vezet, ha van óra, itt ketyeg,
– mondják: mindig késve – de
először mindig itt menetel

egy hadsereg kismutató,
nagymutató, harctéri beutaló,
perceinket számolgató lidérces
már-majdnem koordinátaszörny.

Tehát utam mentén a
koordinátaéjben ezért bújtak
otthonok, mínusz mezőkben varjak,
elég, hogy mindent én akarjak
elmondani a föld és homok elől,
hogy ne csak lelet legyünk,
mit kézbe vesznek a tengerzöld
tengerek, adják, viszik a lebomlott
hűvös evezőket és senkisem fizet;
terem majd itt sirálybúzából
halkenyér: hajók dagasztanak vizet.

Még, vagy már reggel óta
dél van, figyelj velem,
a csöndes állomáson pontosan
hallani: valahol, valamerre,
itt a távolban, ott a közelben
a téli délben kiüt a délből
egy harang, habzik a hang
meg a galamb, az eltérített,
az eltérítő bilincse itt a fülben,
a fül kopik, a galambszárny
a magasság égkövén kopik,
a hang marad, időnk apad
akár a tenger, holt lesz,
és te megfigyelted nekem:
sörösüvegbe bukik a Nap,
miközben fején

sötétlő égdarab-kalap.

Szilveszter és Karácsony között,
mint két állomás között
a tolató mozdony életem
sípjeleivel együtt megszökött,
és az évvel is, te ország,
te zsebembegyűrt kéklő
diáksapkaroncs, átvert
madarak kalickája, édes hazája,
temetőkben halottak szívzöreje,
kontinensnyi álmok vesztőhelye,
őrizz meg magadnak,
mint szúrós növényét a kert.

Ezen kívül pedig jó bort kupával, káposztát töltelékkel, s mindezt mértékkel.

És akkor még ennyit: megbékélés ideje van, ezért elnézést kérek mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy belül megbántottam a refis szócsaták közepette.

Végül beidézek egy karácsonyi dalt. Jethro Tull: Another Christmas Song.

Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.

Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.

Ez persze a jóindulatú és – nem tagadom – kissé tudálékoskodó verzió. A román sajtó most hörög: Románia hokiválogatottja, amelynek 26 tagjából 24 magyar nemzetiségű (a fennmaradó kettő közül pedig az egyik ukrán), ezúttal megmakacsolta magát, és a székely fiúk nem hogy a román nemzeti himnusz eldalolására nem voltak hajlandóak, de az anyaországiakkal versengve énekelték a magyarság nemzeti imáját és – naná – a székely himnuszt. Ráadásul mindezt azután, hogy a 16 éven aluliak válogatottjának magyar tagjai megverték egyetlen román társukat, aki – erősen rossz arányérzékről téve tanúbizonyságot – lerománozta őket december elsején. Akármit is gondoljunk a székely kamaszfiúk tettéről, fontos hozadéka volt, hogy szó szerint elemi erővel vágta az efféle gesztusokra hiperérzékeny román közvélemény képébe: reális törés van a „hivatalos”, állami identitás és a vállalt identitás között. Azt, hogy az önérzetes székely gyerekek nem kívánják vállalni a böjécii nostri[1] álszent módon megkonstruált státusát. Nem az odamondogatás kényszere miatt használom a jelzőt: a román politikai nemzetfogalom ugyanis meglehetősen szelektív módon működik (sajnálattal jegyzem meg, többnyire a magyar is). Vagyis amikor az országnak dicsőséget hozó teljesítményről van szó, akkor Bölöni rögtön „a mi Loţink” lesz, az Olaszországban vagy Franciaországban kolduló román állampolgárok azonban „büdös cigányok”, akikhez semmi közünk.

Hát ezért rendkívül fontosak az olyan, a média révén széles tömegek ingerküszöbét elérő megnyilvánulások, amelyek a magyarkérdést, az erdélyi magyarok kulturális-etnikai különállásának problémáját élesen, hidegzuhanyszerűen dobják be a köztudatba, a politikától elvileg távol eső dimenziókban is. Amit a válogatott hokislegények tettek, az a polgári engedetlenség primér formája – függetlenül attól, mennyire volt tudatos vagy szervezett. Gesztusuk egyenértékű a spanyol fociválogatott javíthatatlan katalán nacionalistájának, Puyolnak a győztes vébédöntő utáni zászlólengetésével. És végülis mit tudnak kezdeni velük? Feloszlatják a román nemzeti hokiválogatottat? Ha ezt a fajta figyelemfelkeltő demonstrációt programszerűvé lehetne tenni minden erre alkalmas területen, az – enyhe túlzással – legalább annyit használna a székelyföldi autonómia ügyének, mint a gyakran kényszerpályán mozgó kisebbségi politika.

Székely fiúk, még végül (újra) megszerettetitek velem a jégkorongot.

Ismételjük el tehát ezt a káprázatos logikai képletet: az EU bürokratái szerint a folyadékbevitel a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy pótolja a folyadékveszteséget.

Az ellen nem véd.

Minket azonban, a nemzetállami önrendelkezés málló homlokzata mögött, az EU hivatalnokainak ökörsége ellen nem véd szinte semmi. Komolyra fordítva a szót (anélkül, hogy el akarnánk túlozni az ügy jelentőségét): az efféle, álproblémákat álmegoldásokkal rendezni kívánó szabályalkotási ámokfutás azt mutatja fel a nyilvánosságnak, újra és újra, ami az Európai Unióban a legrosszabb és legidegesítőbb. Roger Helmer brit tory EP-képviselő tömören és velősen foglalja össze, miről is van szó: „Az euró ég, az Unió szétesik, és tessék: jól fizetett, magas nyugdíjat kapó hivatalnokok a víz alapvető tulajdonságai miatt aggódnak, és megpróbálják elvenni tőlünk a jogot, hogy kimondjuk azt, ami nyilvánvalóan igaz.” Itt a pont, mondhatnánk.

Mert mit tehetnénk: az európai integráció elkötelezett híveiként is előbújik a bennünk rejtőző Nigel Farage, amikor a brüsszeli bürokrácia túlszabályozó társadalom-mérnökösködésének újabb és újabb abszurditásaival találkozunk; ezek rendszerint annak az utópikus elgondolásnak a konkrét kivetülései, miszerint a világ az emberi élet legapróbb részterületére is kiterjedő, felülről, mesterséges módon és univerzális hatállyal létrehozott szabályok garmadájával tehető jobbá, a közboldogság és a világbéke a mindennapok zavaró, káros tényezőinek kiiktatásával valósítható meg. Ebben a folyamatos, irányított közboldogításban pedig semmit sem szabad rábízni a meglévő tapasztalatra és tudásra, az emberi természetre vagy, végső soron, a józan paraszti észre. Ennek megfelelően, hatalmi eszközökkel szükséges beleszólni, hogyan kell politikailag korrekt módon beszélni, mik a helyes disznóvágás ismérvei, kinek, hol, mikor és meddig szabad dohányozni, mekkora hajlata legyen a banánnak és mennyire lehet görbe az uborka. Hogy szabad-e azt állítani: a víz hidratál. Nincs rosszabb, feleim, a bürokratikus utópizmusnál, mert az ideális társadalom hagymázas eszméit a hivatalnoki precizitás kockafejűségének szintjére „rántja le”.

Nem mellékesen pedig egyre általánosabb érvényűvé emeli azt a homályos benyomást, amit a szintén brit és konzervatív Auberon Waugh, a dohányzásellenes-ellenes mozgalom veteránja – jóindulatú szellemességgel egyébként – úgy fogalmazott meg egykoron az Unió tisztviselői karáról, miszerint az: „a junta of Belgian ticket inspectors”.

Akik, tehetnénk hozzá, a vízbűl veszik ki… a józan észt.