Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

Nagy Gáspár

Forduló év

Karácsony és Szilveszter között,
mint két város között megy
az írógép-vonat, verseket
visz, kisikló életeket, vagonokat.

Roppant a súly, töltések
szíve már cafatokban, de
megtörténik velünk az út,
az év, fordíthatatlanná
váló folyamat a csomagokban.

Idő, te hó, te egyformán
fehér, veled utazik elcserélt
magam, s nem mint a vér
szököm; de mint a vándorló
homok akkor is ha a szél
fordulatszáma nullán pihen:
így definiálja kezem a kort.

Itt még a gyertya lobban,
de érkezésünk hűlt helyén
hideg trombitazuhany robban,
és fogad az újévi állomáson
egy lovatlan lovas, egy
kilőtt-lovú lóvasutas.

És mesélünk, az egész resti
mesedélután, meseéjjel, aztán
mint imát a latrok: Európa
duzzadt máján a foltot, a
homorú térképet elragozzuk:
ha van út, ezen a térképen
vezet, ha van óra, itt ketyeg,
– mondják: mindig késve – de
először mindig itt menetel

egy hadsereg kismutató,
nagymutató, harctéri beutaló,
perceinket számolgató lidérces
már-majdnem koordinátaszörny.

Tehát utam mentén a
koordinátaéjben ezért bújtak
otthonok, mínusz mezőkben varjak,
elég, hogy mindent én akarjak
elmondani a föld és homok elől,
hogy ne csak lelet legyünk,
mit kézbe vesznek a tengerzöld
tengerek, adják, viszik a lebomlott
hűvös evezőket és senkisem fizet;
terem majd itt sirálybúzából
halkenyér: hajók dagasztanak vizet.

Még, vagy már reggel óta
dél van, figyelj velem,
a csöndes állomáson pontosan
hallani: valahol, valamerre,
itt a távolban, ott a közelben
a téli délben kiüt a délből
egy harang, habzik a hang
meg a galamb, az eltérített,
az eltérítő bilincse itt a fülben,
a fül kopik, a galambszárny
a magasság égkövén kopik,
a hang marad, időnk apad
akár a tenger, holt lesz,
és te megfigyelted nekem:
sörösüvegbe bukik a Nap,
miközben fején

sötétlő égdarab-kalap.

Szilveszter és Karácsony között,
mint két állomás között
a tolató mozdony életem
sípjeleivel együtt megszökött,
és az évvel is, te ország,
te zsebembegyűrt kéklő
diáksapkaroncs, átvert
madarak kalickája, édes hazája,
temetőkben halottak szívzöreje,
kontinensnyi álmok vesztőhelye,
őrizz meg magadnak,
mint szúrós növényét a kert.