Retusványos 3.: CDU-CSU Erdélyben?

A tusványosi tábor nem kis figyelmet keltő, de önmagában – az események logikája felől tekintve – egyáltalán nem meglepő híre volt, hogy az EMNT kilép a mozgalmi keretből és választási szereplővé válik.

A „párt” bejegyzésére minden bizonnyal sor kerül, hiszen az EP-alelnök Tőkés számára az itthoni politikai előremenekülés kötelező, és az is bizonyos, hogy vele szemben a birtokon belüli erdélyi magyar politikusok a közvélemény konsternációjára játszanak majd rá. Az RMDSZ felől a „kell ez nekünk?”, „mire jó a megosztottság?” kérdéseire hegyeződnek ki a reakcióik, az MPP-oldalról pedig az RMDSZ-politika újabb inkarnációjaként kommentálják majd az eseményt – nyilván a potenciális RMDSZ-ellenes tábor felé fordulva.

 

Magyar csiga, hátán házzal

A nemrég lezajlott Kolozsvári Magyar Napok kizáró, elkülönülő jellegét rója fel a rendezvény kitalálóinak Salamon Márton László az Új Magyar Szó augusztus 24-i számában megjelent vezércikkében. Sali azt kifogásolja, és az esemény „erős negatívumának” nevezi, hogy nagyon kevés román vett részt a rendezvényeken, majd felteszi a kérdést: „miért nem képes megszólítani az erdélyi magyarság a román többséget, miért élünk mi, erdélyi magyarok és románok továbbra is külön társadalmakban?” Jó kérdés, Sali, magam is sokat gondolkodom ezen, és általában arra a következtetésre jutok, hogy nem a külön világokban élés miértje jelenti a problémát, hanem az, hogy miként biztosítható a két külön világ békés egymás mellett létezése.

 

Hajnali séta a Marson – Ray Bradbury 90

Amióta az eszemet tudom, ő a kedvenc sci-fi szerzőm (bocs, Lem mester). És egyáltalán, ő az egyik kedvenc íróm, ha szabad ilyen „tudománytalanul” szubjektíven fogalmazni. Megértem háborgását, amiért beszorítják a tudományos-fantasztikus irodalom skatulyájába: a műfajt megnevező szóösszetétel első fele mindig is hidegen hagyta, a technikai civilizáció fejlődése sosem érdekelte annyira, mint a technológiai változásoktól független emberi tényező. A kívülről látható helyett az, ami legbelül történik, időn, korokon átívelően. (Buta szakszóval ezt hívják „szoft” sci-finek, ha jól tudom.)

 

Lelkes beszéd Erdély főterén

Erdélyiek! Hallgassatok meg! Nem engem! A szónokot, aki nem vezér, de szíve vezérli. Látunk, bár szemünk világát elorozták, hallunk, bár fülünkbe forró ólom öntetett, érzünk, bár szívünkön a válság bénító láncai. Látjuk, halljuk, érezzük: Tasnádi Istán széki polgár a kolozsvári RMDSZ székház rácsához láncolta magát.

 

Isa por és… mi a fene vagyunk?

Az ember halandó. Na jó, a test. Na jó, a Feltámadásig. A lényeg, hogy a Hagyomány, az Erkölcs, a Józanész, a Higiénia, meg a Törvény is azt követeli, hogy az épp elmúlt porhüvelyről gondoskodtassék. Hogyan? Nos, az emberiség történetében két fő módszerrel találkozunk. Az egyik az elföldelés, a másik a hamvasztás. Legalábbis az újabb jelenig…

 

Szomszédunk, Cseh Tamás

Pontosan egy éve távozott közülünk, a katolikus rézbőrűek örök vadászmezejére. Többször, többféleképpen írtam már róla, persze sosem eleget – az embernek mindig van újabb mondanivalója arról, ami évek, évtizedek alatt személyes ügyévé vált. Cseh Tamás hatása viszonylag későn ért, már jócskán kifelé a kamaszkorból, azóta kicsit másként látom a világot, csehtamásos hangsúlya van sok-sok elhangzott szónak. Azóta, mondhatni, gyakran meglátogat Valóság nagybátyám – nézzék hát el nekem, ha úgy beszélnék, mint egy szentimentális vén szamár, ami azért, remélem, még nem vagyok.

Írnom kéne tehát valamit, valami szépet, férfiasat, keserűt. Nemesen pátoszosat és kópésan csúfondárosat: egyszóval olyasmit, amilyen ő maga is volt.

 

Csaba királyfi sárga gumipapucsban

forog, csak forog a fazekas korongja, mellette ugrál a zöld gumilovacska

- ismeretlen eredetű szövegtöredék egy, a 28. században, az ősi Csiangce (Khoront) település romjai közül kiásott égetett agyagtáblán -

.

Egy zöld, macis gumilabdát vásároltam a hétvégén hároméves lányomnak. Korondon. Korábban ugyanott, az útszéli standok valamelyikénél vettem egy kis xilofont. Made in China, akárcsak a gumilabda. De vásárolhattam volna vietnami rizsszalma-kalapot, kínai gumilovacskát, tajvani zenélő mütyürt, baseball-ütőt, Wass Albert-kötetet vagy eredeti Angelli áfonyalikőrt. Mert az is van. Korondi kerámia, mázas kancsó, tál, csupor? Az es van.

Isten hozott a székely hiperrealitásba, ahol Csaba királyfi a marketingigazgató.

 

A néma csendnyi percadó – i.m. Jancsó Noémi

Tegnapelőtt délután valaki megkérdezte tőlem, ismerem-e Jancsó Noémit. Mondtam, ismerem. Az illető kijavított, ostoba cinizmussal, hogy max ismertem, mert meghalt. Azt hittem, viccel. De nem. Azóta ezzel vagyok. És nem tudom, miről lehetne beszélni. Hogy milyen jó szövegeket írt? Hogy mekkorát nevettünk, amikor a Bretter-kör frissensült elnökeként betiltotta a dohányzást a szeánszok alatt? Vagy hogy milyen szép… volt? Vagy esetleg arról, hogy a francba lehet szabályellenesen átmenni a zebrán? Vagy talán nekiállni a Jóistennek, egy újabb, tragikusan kettétört élet borzalma okán?

Ránéztem Noémi Facebook-oldalára. Szólások, így, úgy. Ez is van. Mármint Noémi után. Meg a szövegek. Az életmű. Most már. Noémi után. Meg sok minden egyéb. És aztán a percek. Azok az egy perc néma csendek, amikre valaki vagy valami felszólít időnként. A néma csendnyi percadó. Ha valaki összegyűjtené ezeket a perceket, talán meglenne (még) egy élet. Hogy mire? Ennek nincs megmondhatója. Talán Egyre. Másra.