Az objektivitás héjszerkezete

Gyakran kérdezték tőlem: hogyan lehet semleges a politikai elemzés? Személyesebben: semleges-e az a politikai elemzés, amit írok, közzé teszek? Van-e a semlegességnek ismérve, garanciája, netán: mértéke?

Nos, a válaszom: nincs.

 

Téblábolás a komposztálóban

Ritka pillanata volt a magyar politikának a január másodikai, hétfői este. Az a politikai erőtér, amely politikusok, civilek, tüntetők és más „szubkulturális előadóművészek” révén láthatóvá tette magát az Opera belső és külső tere között, ahhoz hasonlítható élménnyel jutalmazta meg megfigyelőit, amilyennel – például – a Smithsonian Intézetben részesülhetnek, mikor valamelyik muzeális értékű technikai berendezés működését követhetik nem üzemszerű, de mindenki számára láthatóvá tett „in vitro” (szemléltető) működtetés révén.

 

Kell egy csapat!

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

 

BÚÉK két szín alatt

Azt hittem, egyszerűen Boldog Újesztendőt ünnepelni nem nagy ügy. Most meg tessék, kiderült, nagyon is az. Egyesek szerint normális szilveszteri aktus, mások szerint nemzetállam-ellenes, felforgató, terrorista, revizionista provokáció. Basszam.

Hogy mennyire normális vagy nem, ezt hadd ne én döntsem el. De eszembe jut, hogy ha például egy katolikus szentmise alatt a pap egy vagy két szín alatt áldozik, az végeredményben az ő döntése. Ugyanígy, ha az év fordulóján egy ember, család, közösség egy vagy két Újévet ünnepel, az szintén az ő döntése. A duplázás távolról a szkizofrénira emlékeztet ugyan, de hát az abnormális rendszerekben (mint amilyen a mai Románia) az abnormális a normális.

Hogy ez a „két szín alatti áldozás” nemzetállam-ellenes, revizionista terrorprovokáció? Ez még viccnek is rossz. Mint amilyen hányásszagú az is, hogy a román sajtó állítólag most derített fényt erre a „rettenetre”. Persze, hogy távirányított akcióról van szó. Ez, gondolom, mindenki számára világos. A rendszer csupán ismét jellemezte önmagát: Abnormális vagyok!

Sajnos, ennek az abnormális rendszernek mi is részei vagyunk. De jön a Boldog Újév, és hátha… És akkor ezzel az obszcén kis videóval búcsúzom az Ótól. Jöjjön az Új! Az esetleges félreértések elkerülése végett már most jelzem: nem ezt szeretném, ez van.

 

Karácsony és Szilveszter között

Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

 

Karácsonyi poszt

Karácsony másodnapján kívánok mindannyiunknak követhető betlehemi csillagot, beszélgetős csöndeket, békét a családban (mert érzésem szerint nem a házam, a családom az én váram) és közösséget, amelyben, amiért tenni érdemes.

Ezen kívül pedig jó bort kupával, káposztát töltelékkel, s mindezt mértékkel.

És akkor még ennyit: megbékélés ideje van, ezért elnézést kérek mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy belül megbántottam a refis szócsaták közepette.

Végül beidézek egy karácsonyi dalt. Jethro Tull: Another Christmas Song.

 

Székelykatalánok

Közhely, hogy a nemzeti identitás kinyilvánításának, a közösségi önérzetet erősítő gesztusok megtételének aligha van jobb terepe a sportnál. A tömegeket vonzó sportrendezvények – azon túl, hogy maga a játék is kiváló alkalmat szolgáltat az azonosulásra vagy épp az ellenséges távolságtartásra – ideális helyszínei az önazonosság szimbolikus megélésének. A meznek identifikáló szerepe van: a nagyközönség számára jelzi az azonosulás követendő „irányát”: mondhatni innen tudjuk – az igazi, kifinomultabb disztingváló képességgel rendelkező sportmegszállottakat kivéve –, hogy ki(k)nek kell szurkolni; hogy kik a „mieink” és kik a „mások”, akiket még akkor sem kedvelünk, ha esetleg láthatóan jobban játszanak a sajátjainknál.

Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.

Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.

 

Vízbűl veszi ki

Kedves olvasóm, ha tikkasztó nyári melegben taposnád egy fülledt nagyváros utcáit, vibráló délibábokat látva a forró aszfalt felett, és úgy éreznéd, menten kiszáradsz, ha nem jutsz egy cseppnyi folyadékhoz, nehogy az legyen az első dolgod, az istenért, hogy betérsz a sarki boltba, palackozott vizet venni, elfogyasztás céljából. Azzal ugyanis nem segítesz magadon, még ha látszatra ennek ellenkezőjét is tapasztalod vízivás után. Te nem vagy európai hivatalnok, ezért nem tudhatod, hogy a víz bizony nem ellenszere a kiszáradásnak – erről a tudományos nóvumról ugyanis nemrég pecsétes papírt bocsátott ki az Európai Élelmiszerszabványokért Felelős Hatóság (EFSA), a megfelelő szankciók kilátásba helyezésével súlyosbítva verdiktumát.

Ismételjük el tehát ezt a káprázatos logikai képletet: az EU bürokratái szerint a folyadékbevitel a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy pótolja a folyadékveszteséget.

Az ellen nem véd.